III. kötet - Budapesti Gazdasági Főiskola

ez nemcsak egyéni, hanem egyetemes élmény
is. Az atman (self) nem „külön” van, hanem
a világgal egy. Az Én a látható s a láthatatlan
világgal is egy. Belőle való, s ezt az egységélményt
úgy őrzi magában, mint ahogy egy
fénysugár is tudja, hogy egy a fényforrással. A
hiteles Én-élmény: egységélmény. Nemcsak
azzal a látható természettel van egységben,
ami a földi embert körülveszi, hanem azzal
a spirituális-lelki természettel is, mint Müller
Péter említi, ami a fizikai világban nem érzékelhető.
Ez a gondolatfüzér akár egy 14-15.
századi nagy panteista-humanista tollából is
származhatna. Hiszen ekkorra a mentális-spirituális
létezés olyan szintre emelkedett, ahol
a világosság és a tiszta elme szembeszállt a középkor
sötétségével és boszorkányságaival. Az
egyén passzív megfigyelőből aktív cselekvővé
vált, aki ugyan mindvégig egy felsőbb erőtől
vezérelve cselekszik, mégis a maga ura, aki
tudatosan éli meg életének pillanatait, kreatívan
alakítva őket.
A reneszánsz humanistái hittek az esztétikai
élmény jellemformáló hatásában. Mindenekelőtt
az antik klasszikus – görög és latin
– szerzők műveivel való élményszerű foglalkozás
„humanizáló”, emberi értékekkel gazdagító
hatásában bíztak.
Mozgalmuk, az „ars humanitatis” a középkor
egyéniségpusztító jelensége után
új értékrendet állított a középpontba. Ez
az ideál a racionális, de érző lélek, mely a
korábbi felfogással ellentétben összeegyeztethető,
sőt, a kettő együttes kiteljesedése
teszi lehetővé azt az individuumot, aki tisztában
van saját képességeivel és alkotó erejével,
készen áll javítani saját sorsán, alkotni,
újítani, megragadni az élet lehetőségeit,
de kiegyensúlyozott lelkivilággal elfogadni
és tisztelni az ő maga képességein túlnövő
mindenható erőt.
kOVáCS DórA
Az ember átértékeli helyét, szerepét, s istenhez
való viszonyát. Jól érzékelteti ezt a pozitív
önképet Leon Battista Alberti: „Minden
állatok közül tenéked adatott a legkecsesebb
test, a gyors és céltudatos mozgás hatalma,
neked adattak a legélesebb és legfinomabb
érzékek, tenéked adatott a halhatatlan istenekéhez
hasonló ész, értelem és emlékezet.”
Fontos azonban továbbgondolni az Énforradalom
jellemformáló hatását, ugyanis
nem egyfajta lélektorzulásról, esetleg öncélú
mozgalomról van szó. Az ego ünneplése
mellett mindvégig jelen van a természet
iránti alázat, valamint a megismerés öröme.
S a kettő együtt inspirálja a reneszánsz emberét
páratlan alkotókedvre a tudomány és
a művészet megannyi területén. S itt jön el
a reneszánsz filozófia legfontosabb, mindenkorra
érvényes tanítása: az egészséges egoizmus
(ön)megvalósító hatása.
A reneszánsz ember jellemző vonása a sokoldalúságra
való törekvés, a megismerés. A
kor embertípusának elnevezése olasz nyelven
uomo universale, azaz mindenoldalú embert
jelent. A kiváló humanisták filológusok, teológusok,
jogtudósok, csillagászok és orvosok
voltak egy személyben. Némelyek esetében
mindehhez még a költő, a zenész, a tudós és
a diplomata képességei is társultak. Az emberi
tehetséget akkoriban még nem szorították
a különféle mesterségek kalodájába. Ez valószínűleg
leginkább azzal magyarázható, hogy
az alkotó ember – akár a tudományok, akár a
művészetek terén – egyaránt elmélyed a világ
megfigyelt jelenségeiben, és saját gondolataiban,
ezáltal szellemi lénnyé, filozófussá válik.
A tudományos (reál) és a művészeti (humán)
tevékenységek kétségkívül szorosan összefüggenek:
ha valaki igényesen kíván alkotni a
művészet területén, meg kell ismernie hozzá
annak tudományos vetületét is, és ez fordítva
is igaz: ahhoz, hogy elmélyedjünk a tudományokban,
elengedhetetlen felismerni a bennük
rejlő művészi harmóniát! Ha pedig az alkotó
felismeri, hogy elmélyülésével része lett
egy ismeretlen, szellemi világnak, a spirituális
térnek, tudósból alkotó, alkotóból bölcs filozófus,
tehát sokoldalú uomo universale válik,
aki megtalálta az isteni szférához vezető utat,
és nem fél elindulni rajta.
Az emberközpontúságból szinte logikusan
következik a reneszánsz természetcentrikussága.
A Föld már nem siralomvölgy, az ember
és természet újra ősi panteista egységbe
kerül. A hegyek, völgyek folyók, fák, állatok
az ember barátaivá válnak, és nem félelmetes
ellenségek, mint a középkorban, ahol a természetet
leigázni akarta a keresztény szemlélet.
Hűen mutatja be ezt a költő Petrarca:
„Csupán azért másztam meg ezt az irdatlan
hegyet, mert látásának vágya késztetett rá.”
Rövidesen sokan követték, és elterjedt a kirándulás,
mint gyönyörködés Isten alkotásában.
Nem szabad azonban összetéveszteni
ezt a vonzalmat Rousseau későbbi kiábrándultságával:
amíg a felvilágosodás nagy alakja
a társadalomba vetett hitét vesztve közelít a
természet idealizált képébe, a reneszánsz embere
magát az embert részévé teszi.
Petrarca szerint az ember eredendően jó, s
ezt az antik filozófia eszménye, a kalokagathosz
is alátámasztja. A kalokagathia a tökéletes
erény, ez azonban nem jelenti azt, hogy
magába foglalja az összes többi erényt. Akkor
kalokagathosz valaki, ha azoknak a javaknak
a birtokában van, amelyek önmagukban is
szépek, és amelyek természetüknél fogva jók.
A kalokagathoszoknak egyaránt kijár a gazdagság,
jó származás, hatalom.
Természetesen nem érdemes a kor emberét
és világképét elhomályosítottan idealizált,
utópisztikus színben feltüntetni. Hála
A HUMANISTA VILÁG-, EMBER- ÉS GYERMEKKÉP...
108 10
a reneszánsz új felfogásának, és a humanista
nevelésnek, a testek már szépek, csupán az
erényekkel van még némi probléma. Az új
embereszményből, a kalokagathiából (kalosz:
szép; kai: és; agathosz: erényes, vagyis
az embernek az az állapota, amit a magyar
közmondás így fejez ki: ép testben ép lélek)
az agathosz hiányzik még, mert a morális
tartás, a feddhetetlenség nem éppen a reneszánsz
ember sajátossága. Az eszményben,
a nevelési ideálban ugyan szerepel az erény,
a morál, az erkölcsi jó, ezt hirdetik is fennhangon
a humanisták, csupán a gyakorlatban
nem követik (persze az általánosítástól
ez esetben is tartózkodnunk kell). Nem
véletlen, hogy Girolamo Savonarola olyan
nagy hévvel kezdte ostorozni az erkölcsi
romlottságot. Egyik híres neveléstörténészünk,
Fináczy Ernő írta: „A kor sok szépet
és nagyot alkotott, de nagy erkölcsi jellemet
nem teremtett”.
Alkotni…
„A boldogság nem egyéb, mint a tettek
melegsége, az alkotás felett érzett
megelégedettség” (Antoine de Saint-Exupéry)
Az új korszak embercentrikus szemlélete
előtérbe helyezte az egyéniség hírnév utáni
vágyát még életében, de halála után is. A
reneszánsz ember sokoldalú tevékenységét
az utókor számára is meg akarta őrizni. Görög
és római mintákat követve szomjúhozta
a dicsőítést, az ünneplést, ellentétben a középkori
emberrel, akitől távol állt az egyéni
dicsőség, mivel a földi hírnév elítélendő hiúságnak
számított, és büntették. Szintén antik
görög mintára a festményeken megjelentek a
koszorús költőábrázolások, kiemelkedve közülük
Dante Alighieri, tehetségének babérkoszorúval
adózva.