III. kötet - Budapesti Gazdasági Főiskola

az európai civilizáció újjászületésében – elsősorban
Itáliában – oly meghatározó szerepet
játszottak.
Miért éppen Itália? Ha vetünk egy pillantást
a térképre, nagyon szembeszökő Itália sajátos
arculata. Itália külön világ, külön mikrokozmosz
Európán belül, rendkívül kedvező
természeti adottságokkal.
Határai az Alpok, az Adria, a Jón-, a Tyrrhen-
és a Földközi-tenger, a „mare nostrum”,
különböző részeit az Appenninek hegylánca
köti össze. Enyhe az éghajlata, változatos a
vidéke, hajózható folyók sokasága segíti a kereskedelem
kiteljesedését.
Bár ebben az időszakban Itália sajátos politikai
széttagoltságban szenvedett (voltak
városok, ahol köztársaság az államforma,
máshol nagyhercegség, fejedelemség), ugyanakkor
összességében egy alapvetően urbánus
kultúráról van szó, a dialektusok sokasága
ellenére egységes volt a nyelv, az asszociációs
bázis – változatosság és egységesség unikális
ötvözete.
A városok feje pedig Róma volt, az „Urbs
aeterna”, amelynek ókori történetét, Livius
„Ab urbe condita” című művét egyre többen
olvasták és kommentálták – mint például
Machiavelli.
Az Itáliában lezajló társadalmi változás fő
indikátorai, spiritus rectorai azok a kereskedő
családok voltak, akik egyrészt a félszigeten
belüli, másrészt az azon kívüli, főként a
Földközi-tenger keleti medencéjére kiterjedő
levantei kereskedelmi hálózat tagjaivá és haszonélvezőivé
váltak.
A vagyoni felhalmozás, az anyagi lehetőségek
hirtelen megnövekedése újfajta igényszint
kialakulásához is elvezetett, ami megnyilvánult
az öltözködésben, a kényelem és
a kifinomultság apró tárgyainak megjelenésé-
ben is, a piperékben, illatszerekben, a szőke
FArkAS JuliAnnA
hajbetétekben, a pazar fehérneműkben, amelyeket
aztán egyes szigorú prédikátorok, így
Savonarola, máglyán égettek el, valóságosan
és szimbolikusan is, hogy megtisztítsák a lelkeket
a hiúság bűnétől.
Egyes kereskedőcsaládok kezén – csak a legismertebbeket
említve: a firenzei, egymással
szüntelenül vetekedő Mediciek és Pazziak,
de a Peruzzi, Strozzi, Capponi, Pitti, Berdi,
Chigi,Rucelli, Vernieri és Altoviti családokat
sem hagyhatjuk ki – olyan hatalmas vagyonok
koncentrálódtak, amellyel egész flottákat
voltak képesek felszerelni és a tengerekre küldeni,
újabb területeket befolyásuk alá vonni.
A kereskedők céhekbe tömörültek (mint az
Arte della Lana, a gyapjúsoké), amelyek erős
képviseletet és érdekvédelmet voltak képesek
számukra biztosítani. Ahol pedig érdekekről
van szó, illetve azok konfrontálódásáról, ott
szükség van professzionális jogi szakértelemre
is, így jött létre az Arte dei Giudici, azaz a
jogászok egyesülete.
Egyének és különböző csoportok ebben a
megváltozott léthelyzetben – amelyben nem
a születési előjogok a döntőek, hanem az
egyéni vállalkozó kedv és bátorság, egyáltalán:
az individuum – keresik saját identitásukat,
saját értékrendjüket, eszményeiket, saját
stílusukat, amely lényegesen eltér a korábban
megfogalmazottaktól: „…győzött a tehetség
modern nemessége a születés középkori nemességén.”
2
Nem sajnálták arra a pénzt, hogy áldozzanak
a művészek pártfogolására, a mecenatúrára,
tudnak és akarnak is adakozni, és ebben
nem luxuriát, fényűzést láttak, hanem saját
életérzéseik kifejeződését, saját érdekeik manifesztálódását.
A reneszánsz mecenas kitűnő példája az
idősebb Cosimo de Medici (1389-1464),
aki a konstanzi zsinaton (1414-1418) került
EMBERESZMÉNY ÉS VISELKEDÉSKULTÚRA A RENESZÁNSZBAN
kapcsolatba magasabb pénzügyi körökkel,
sőt magával II. Pius pápával – a korábban
Aeneas Silvius Piccolomini néven ismert
jeles humanistával –, aki Cosimóra bízta a
tolfai timsóbányák monopóliumát. Cosimo
de Medici – bár korábban is tehetős kereskedő
volt – ezek után úgy megsokszorozta
vagyonát, hogy korának egyik leggazdagabb
emberévé vált, és Európa szerte számtalan
bankfiókot működtetett.
1. kép: Cosimo de Medici
Rövid politikai csatározás és száműzetés
után, visszatérve Firenzébe – a reneszánsz
eszmények szülőföldjére – gonfaloniérének,
azaz a köztársaság zászlóvivőjének, első emberének
választották. Óriási vagyonából
tetemes összegeket költött olyan művészek
támogatására, mint Donatello, Fra Angelico
vagy Gozzoli, megalapította a híres „Laurenziana”-t
(amely később nevét Lorenzo de
10 11
Mediciről, az Il Magnifico-ról, a „Tündöklő”ről
kapta), régi kéziratok, metszetek, képek
egyedülálló gyűjteményét. Oly sok jót tett
Firenze népével, hogy utolsó útjára tömegek
kísérték, és sírjára ezt a feliratot vésték: „pater
patriae”, a haza atyja.
A filozófusok, művészek, akik az új, feltörekvő,
érvényesülni akaró társadalmi réteg
életérzését kifejezték, az antikvitáshoz, a
görög-latin ókorhoz nyúltak vissza. Rinascimento,
újjászületés volt ez valóban, emlékezés
a sajátos múltra, a régi nagyságra, és nem
is annyira az Imperium Romanumra, hanem
sokkal inkább az ókornak szinte az élet minden
területére kiterjedő, mindent átfogó hatalmas
tudására és műveltségére.
Ennek az újjászületésnek a középpontjában
az irodalom állt, Platón és Arisztotelész,
Plutarkhosz, Szophoklész, Cicero, Vergilius
és Livius, Quintilianus, Plinius és Plautus,
hogy csak a legnagyobb hatásúakat említsem.
Fellángolt az ókori értékek és eszmények,
művészeti monumentumok iránti érdeklődés,
de nem pusztán az ókor, sokkal inkább
önmaguk, a jelen és a jövő miatt. Megtalálták
azt a formát, amelynek köntösében a
legplasztikusabban fejezhették ki saját érzéseiket
és gondolataikat.
Divattá és tudós elfoglaltsággá vált a kéziratok,
könyvek gyűjtése, és a Cosimo de
Medici-én kívül a kor legnagyobb gyűjteménye
az urbinói herceg, Federico de Montrefeltro,
illetve a pápai könyvtárak birtokában volt.
Tudós társaságok, akadémiák alakultak,
ahol az eredeti ókori szövegek tanulmányozásával
foglalkoztak, fontos tudományággá
vált a szövegmagyarázat és kritika.
Jacques Le Goff Az értelmiség a középkorban
című tanulmánya világít rá a folyamatra,
hogy az eredeti ókori szövegek miként vesz-