III. kötet - Budapesti Gazdasági Főiskola

macskafarkakat, utakon elhullott kutyáknak
undorítóan bűzös, rothadó, nyüzsgő férgekkel
teli tetemét borzadály és öklendezés nélkül
falta fel. A többiek azonban öklendeztek.
A sok bűzös emberi váladék, a piszok, a megbotránkoztatás,
az emésztőszervek túlterhelése
hozzátartozott a középkori lakomákhoz.
A „nagyevés teljesítményét” a 15. században
is elismerték. Az egész ország dicsérte
Kinizsi Pál erejét, harci tudását, amelyekről
feljegyzések készültek, mondák keletkeztek.
Arról is beszélt a nép, hogy a híres hadvezér
bármennyit ivott is. „A bor nem fogott ki
rajta.” „Egy kisebb hordót a szájához emelt, s
egy csöppig kiitta” – állították elhűlve a virtus
nagyságától a korabeli katonák. Családi nevek
– Részeges, Boros, Borissza, Boromissza,
Iszabor, Borbonthó, Borégethő – is bizonyítékai
annak, hogy Mátyás udvarában és Buda
városában (s szerte az országban) sok ember
kedvelte a jó magyar bort. A Borégető családi
név pedig korabeli foglalkozásról ad a mának
információkat. A pálinkát a középkorban
még „égettbornak” nevezték. Előállítását Budán
engedélyhez kötötték.
Magyarországon Mátyás idejében nagy
mennyiségű bor termett, Buda környéke is
szőlőtermelő borvidéknek számított. A 15.
században az országunkba érkezett főrangú
vendégek elsősorban a budai fehér borokat
dicsérték. A várost hatalmas szőlőskertek
fogták zöld koszorúba. A 15. században
még túlnyomórészt fehér borokat termeltek,
amelyeket többre becsültek a vörösboroknál.
Mátyás nagy pincével, óriási borválasztékkal
rendelkezett, a főurak sem nélkülözhették a
kiváló fajborokat. Az utóbbiak egyik legelterjedtebb
szórakozása az egymásba folyó tivornyák
voltak.
„Módjával Mátyás is kedvelte a bort” – nevetett
Mujkó. A nyéki vadászkastélyából Bu-
nAGy HAJnAlkA
daszentlőrincre sűrűn átruccanó Mátyás jó
emberével és vitapartnerével, Gergely mesterrel,
a főkolostor perjelével olykor „lelkét
üdíteni a kolostor pincéjét is felkereste”. A
reneszánsz uralkodó tudott érzelmet és hangulatot
teremtő, élvezeteket kereső magánemberként
viselkedni. A baráti borozgatásnak
bensőséges és természetes helyzetei az
életszeretetből, emberszeretetből táplálkoztak.
A tiszta fényű aranysárga és rubinvörös
bor, a pince hűs lehelete és finom penészszaga,
a pinceház csendessége, az ital ízlelgetése
és a baráti, ”lelket üdítő” szó hitelessége
és kedvessége, a fűszeres ízek és az illatok, a
„módjával” elfogyasztott tüzes ital vonzotta
a királyt a budaszentlőrinci kolostor borospincéjébe.
A humanizmus szellemétől áthatott Mátyás
uralkodása idején nagy átalakuláson
ment keresztül Magyarország. Lejárt a műveletlen,
részeges és durva főurak ideje. Mátyás
nem volt tudós, hanem sokat olvasó (még a
korabeli építészeti szakkönyveket is forgató),
nagy műveltségű, a művészeteket és a tudományt
támogató, abszolút hatalommal rendelkező
uralkodó. Az ország vezető rétegét
a humanizmus és reneszánsz értékrendszere
alapján alakította ki. Apja, Hunyadi János
egykori fegyvertársai sem tudták követni a
gyökeres átalakulást. A főnemesség soraiba az
uralkodó az új követelményeknek megfelelő
magyar és itáliai művelt embereket helyezett.
Ismeretlen családok tagjait emelte fel magas
egyházi hivatalokba, vagy pedig idegeneket,
akikben igazi reneszánsz felfogás szerint inkább
megbízott.
A király felesége saját konyhát tartott fenn
a királyi konyha mellett, Pál nevű szakácsának
évente jelentős summát, 83 aranyat fizetett
kiváló munkájáért. Mátyás egy-egy nagyobb
vendégfogadáskor be-benézett a konyhába,
véleményt mondott a fűszerezésről, s kedvenc
ételeit megkóstolta. Az uralkodó a „magyar”
konyha fenntartására, a sokféle étel készítésére
havonta több mint ezerhatszáz forintot
fordított. A királyné konyhájából pedig nápolyi
receptek alapján készített ételek és cukrászsütemények
kerültek ki.
Ámulattal hallgattam Mujkó meséjét,
majd akkor akadt el igazán a lélegzetem, amikor
arról beszélt, hogy miért is kapta Mátyás
a Corvinus nevet. Ezt a nevet Mátyás a címeréről
kapta, amely egy gyűrűt tartó hollót
(latinul corvus) ábrázolt. Feltettem Mujkónak
a kérdést, hogy miért pont holló Mátyás
címerállata, amire egy történettel állt elő:
Egy nyári hajnalon korán megébredt Mátyás
Bátorkő tornyában. Fölkeltette hát néhány
vadászcimboráját, s fölkapaszkodtak a
vár fölötti erdőbe. Rövidesen a Fajdas nevű
hegy oldalában riasztgatták a fajdkakasokat
és fajdtyúkokat. Ám ez alkalommal nem szegődött
melléjük a vadászszerencse. Közben
följebb-följebb lobbant a Nap az égen, s rekkenő
hőség támadt. Mátyás és társai izzadtak
erősen. Ahogy így bóklásztak, egyszer csak
Mátyás király udvari bolondja, Márkus megbotlott
egy kőben, és hasra esett. A társaság
nevetésre fakadt. Márkus föltápászkodott, s
miközben ruháját leporolta, rájuk förmedt:
– Rajtam röhögtök, pedig ti vagytok a sült
bolondok.
– Miért, Márkus, miért? – kérdezte Mátyás
mosolyogva.
– Mert itt süledeztek a pokoli forróságban
ahelyett, hogy Bántán hűtőznétek a tóban.
– Igazad van, Márkus! Gyerünk fürödni
Bántára! – adta ki a parancsot Mátyás.
Azzal a társaság nekilódult a lejtőnek, s
csak a tó partján álltak meg, hogy lehányják
magukról ruhájukat.
AZ UDVARI BOLOND EGY NAPJA
128 12
Mátyás királynak volt egy kedves aranygyűrűje.
Lehúzta az ujjáról, a part egyik lapos
kövére helyezte, s aztán: Be a vízbe! Jó messze
beúszott Mátyás a tóba, s ahogy megfordult
és úszott kifelé, látja ám, hogy egy nagy fekete
holló száll le a lapos, parti kőre. A madár egy
kis ideig nézte Mátyást, majd csőrébe kapta
Mátyás ékes aranygyűrűjét, s huss, elszállt a
Bérhegy erdejébe.
Mátyás partra érve, bánatosan ült le a
kőre, sajnálta kedvenc gyűrűjét, bánta, hogy
levette.
Hát ezért hívják Bántát Bántának…
Mátyás társai is látták az eseményt, s próbálták
vigasztalni a királyt:
– Majd megfogjuk azt a hollót! Visszaszerezzük
a gyűrűt!
– Annak ugyan bottal üthetjük a nyomát
– felelte Mátyás.
– Hacsak le nem rajzoljuk! – vágta rá Márkus.
– Ezt hogy gondolod, bolond? – kérdezte
tőle a király.
– Hát rajzoltasd bele a címeredbe a hollót
a gyűrűvel! Így örökös szolgád lészen – javasolta
Márkus.
– Igazad van, bolond… – vigasztalódott
meg kissé Mátyás.
Ezért került Mátyás király címerébe a holló
a gyűrűvel.
A sport is kedvelt szórakozásaik közé tartozott,
amihez a férfiak fegyvertánca is hozzá
tartozott. Ezeket két karddal a kezükben járták.
Jártasak voltak ezekben a kardtáncokban
az iskolák diákjai is. 1500-ban egy alkalommal
budai iskolás diákok mutattak be ilyen kardtáncot
a király öccsének, Zsigmond hercegnek
szállásán. E táncoknál azonban még cifrább lehetett
Mátyás király hadvezérének, Kinizsi Pálnak
híres szólója a kenyérmezei csata (1479)
után. „Amikoron minden vitéz ott toborzót