III. kötet - Budapesti Gazdasági Főiskola

Hasonló alkotói öntudat fogalmazódik
meg a hazai reneszánsz palettáján Janus Pannonius
írásaiban: „Sokra becsülnek már, a
hazám is büszke lehet rám, Szellemem egyre
dicsőbb, s általa híres e föld!” – írja Pannónia
dicsérete című versében. Mai felfogásunk
alapján akár túlzott egoizmussal is vádolhatnánk,
azonban ez nem öncélú, meddő öndicséret,
hiszen alkotásra buzdít, műveivel lelki
szépséget fakaszt.
A művelt II. Pius pápa ezt írta 1455 körül:
„Petrarcával föltámadt az irodalom; Giottóval
új életre kelt a festészet; láthattuk, amint
mindkét művészet tökéletessé vált. Erasmus
maga is új aranykorról beszélt: Micsoda
század kezdetét látom! Mennyire szeretnék
megfiatalodni!”.
Említésre méltó a reneszánsz esztétizmusa,
pontosabban a szépség kultuszának ápolása
és gyakorlati művelése. A középkor embere
csak egyet tarthatott szépnek, a lelket, a test
csupán a lélek börtöneként létezett. A reneszánszban
a hétköznapok értékei kerülnek a
középpontba, beleértve a szellem és főleg a
test szépségét. A formák esztétikuma válik az
élet egyik legfőbb normájává, így a szépség
kultusza a nevelésben is döntő jelentőségű
lesz, ezért a reneszánsz szinte tobzódik a szépségekben.
Ezt láthatjuk a reneszánsz óriások:
Leonardo da Vinci, Raffaello, Tiziano festményein,
vagy Michelangelo szépségkánon
szobrán, a Dávidon, s bár kiemelhetjük azokat
a neveket, akiknek neve rögtön eszünkbe
jut a reneszánsz kapcsán, érdemes figyelmet
szentelnünk azoknak a hasonlóan tehetséges
alkotóknak is, akik neve nem emelkedett
kortársaik piedesztáljára.
A reneszánsz festészet a realizmus perspektívájáról
vált ismertté, valamint eltávolodásáról
a vallási témáktól, ami a középkori művészet
velejárója volt. Ehelyett az emberi test és
kOVáCS DórA
a tájképek kerültek a figyelem középpontjába.
A figurák a gótikus festészet laposságához
képest forradalmi újítást hoztak térhatású
megformálásukkal.
Megfigyelhető az alkotó ember sokoldalúságának
lényege, miszerint a tudomány és a
művészet tökéletesen alátámasztják egymást.
A kor művésze kidolgozza, hogyan lehet reális
mélységet ábrázolni, s beleviszi a geometriát
a művészetbe. Létrehozza az enyészpontot,
vagyis a művészi tökéletesség matematikai
megszerkesztését, ezzel harmóniát alkotva,
vagyis egy lépéssel ismét közelebb kerül a
teremtő sacer erőhöz. A kiszerkeszthető objektív
mérés azonban megkívánja a szubjektív
szemléletet is: a műalkotás befogadójának
meg kell találnia azt a nézőpontot, amelyből
a művész alkotott. Jó példa erre az újításra
Raffaello Mária eljegyzése című képe, azonban
hozzá kell tennünk, hogy a művész hűen
követte első mesterének, Pietro Peruginónak
hasonló című alkotását.
A reneszánsz szépségfogalom természetesen
a hitvilágból ered, miszerint az ember a
természet része, s mivel isten teremtménye,
eredendően szép. Ez a felfogás azonban jól
ötvöződik egy bizonyos fokú realizmussal,
némely esetben naturalizmussal. S mivel
tudjuk, hogy a szépség szubjektív fogalom,
az eszményi szépség nem feltétlenül tökéletességet
jelent. A természethűségből adódóan
előszeretettel ábrázolnak csúnyát is (kiemelkedő
példákat nyújt az északi reneszánsz), a
középkor ábrázolásaival ellentétben azonban
a csúnyaság nem feltétlenül kárhozattal párosul,
inkább ismét a természetesség, az isten
alkotása iránti szeretet tükröződik, például
Dürer édesanyjának ábrázolásában.
Tény, hogy a középkori szent képek Szűz
Mária ábrázolásai szigorú kánonok szerint
kerülhettek csak a vásznakra, a templomok
falára. Ezzel szemben a reneszánsz művészek
hús-vér nőket festettek képeikre. Ezek a Madonnák
nem egy kaptafára készült, nőiességüktől
megfosztott jelképek, hanem a szépség
új szabályait megtestesítő asszonyok, akik
egyéniségük varázsával is bűvölnek. Ugyanez
az új látásmód jelenik meg a világi témájú művekben
is: a festészet felszabadul, mindinkább
függetlenedik a vallásos díszítőművészettől.
Az antik szobrászat tanulmányozása folytán
újra fontossá válik az anatómia. Leonardo
harminc boncolást végzett, holott akkor
még az orvosok is nagyrészt csak könyvekből
vehették tudományukat, mert a holttesthez
késsel nyúlni szentségtörés volt. Lerajzolta
a csont- és izomrendszert, a szívbillentyűk
működését, és embriológiával is foglalkozott.
Tervezett egy általános anatómiát is, amelyben
ismerteti az embert a nemzése pillanatától
egészen haláláig. A bevezető szavak igen
önérzetesek: „Csodát akarok tenni.”. Anatómiai
rajzai és emberábrázolásai bizonyítják
páratlan tehetségét: tudományos megállapításokat
hitelesen és amellett szemléletes, művészi
formában képes megjeleníteni.
nevelni…
„A természet a maga bölcsességével köti a
szülőt a gyermekhez, és a lelki kapcsolatot
herkulesi csomó rögzíti.” (Morus Tamás)
A reneszánsz világfelfogása, emberképe,
gyermekszemlélete legjobban a főúri gyermekek
nevelésében tükröződik. Egyes humanista
szellemű nevelők a középkor zord
gyermekképén túllépve közvetlenebb, bensőségesebb
viszonyt igyekeztek kialakítani neveltjükkel.
A humanisták jelentős mértékben
hozzájárultak egy újfajta gyermekszemlélet
kiformálódásához. Munkásságuk első állomás
volt abban a folyamatban, amely a gyer-
A HUMANISTA VILÁG-, EMBER- ÉS GYERMEKKÉP...
110 111
mek és a gyermekkor tisztelete felé vezetett.
A reneszánsz több jelentős változást hozott
a középkor gyermekszemléletébe. A 15. századig
– de alsóbb néposztályok körében még
tovább – a mai értelemben vett gyermekkor
viszonylag rövid időszakra, azaz hat-hét éves
korig terjedő periódusra korlátozódott. A
gyermeket hétéves koráig általában nem tartották
igazán értékes lénynek, többek között
azért sem, mert a hatalmas arányú gyermekhalandóság
miatt könnyen elveszthették szülei.
Ezután viszont gyökeresen megváltozott
a helyzete: szinte átmenet nélkül a felnőttek
világába került. Felnőttként kezelték és felnőttes
viselkedést vártak el tőle. Nem törődtek
azzal, hogy fogékony lelke miként reagál
a káros hatásokra. A vele való foglalkozás
főként az oktatásra és a fegyelmezésre (többnyire
csak verésre) korlátozódott.
A reneszánsz humanistái írásaikban ezzel
szemben azt hangsúlyozták, hogy a gyermekkor
az ártatlanság kora. A humanisták többsége
határozottan állást foglalt a gyermekek
verése ellen. A kisgyermek védelemre szorul,
s a nevelés nemcsak az ismeretek átadását
jelenti, hanem az erkölcsi gyarapítást is. Ezt
fogalmazta meg többek között Erasmus és
Montaigne.
Nemcsak a nevelés stílusa tükrözte a reneszánsz
emberközpontú szemléletét, hanem a
tanítás anyaga is. Ennek középpontjában az
ókori klasszikusok álltak, de az irodalmi és
nyelvi tanulmányokon túl helyet kapott a
történelem, matematika, zene és képzőművészet.
Az antik klasszikus szerzők műveit megtisztították
az erkölcsileg kétes tartalmaktól,
s emellett megszülettek az első, gyermekek
számára írt erkölcsileg nevelő célzatú iskolai
olvasmányok is.
A testi nevelés is hangsúlyossá válhatott,
amit a középkorban még elképzelni is lehe-