III. kötet - Budapesti Gazdasági Főiskola

Sőt: szavai kinyilatkoztatás-számba mentek,
a babonás lelkek ezért számon tartják, hogy
mit mondtak. A korábbi évszázadokban tehát
az őrület nagy megbecsülésnek örvendett. Az
őrülteknek jóstehetséget tulajdonítottak, úgy
vélték, hogy a jövőbe látnak. A félelemnek és
a tiszteletnek különös keverékét ébresztették
a bolondok az emberek szívében. A bolond
rendelkezik egy, nem kevésbé varázslatos tulajdonsággal:
képes jókedvre deríteni az isteneket
és az embereket.
Mujkó említett azonban elrettentő példákat
is a „bolondok kialakulásának” kezdeti
időszakából. Beszélt a goliárdokról, azokról a
középkori klerikus deákokról, akik elhagyták
kijelölt lakhelyüket, és vásári komédiásként
csavarogták be a fél világot. Egy Golias nevű
legendás püspök tanítványai voltak, aki a feslett
életű pap mintapéldánya volt, számos erkölcstelen
nóta feltételezhető szerzője. Mujkó
sem tudott sokat mondani e klerikusok
életmódjáról, azonban megemlítette, hogy
az 1291-es salzburgi zsinat súlyos vádakkal
illette őket: anyaszült meztelenül mutatkoztak,
kocsmáztak, szerencsejátékoztak, kolostorokat
fosztogattak. Azonban ezek a vádak
csak a goliárdok egy kisebb csoportjára voltak
igazak.
Az egyház magas rangú tisztviselőinek,
akik oly nagy buzgalommal igyekeztek a
bolondok ünnepét betiltani, és megfosztani
papságuktól a vándorkomédiásnak felcsapó
klerikusokat, arról azért eszük ágában sem
volt lemondani, hogy saját szórakoztatásukra
bolondot tartsanak. A bolond ugyanis státusszimbólum
volt, éppen úgy, mint a törpék,
muzsikusok, bűvészek, táncosok és lantosok.
Csodálattal hallgattam Mujkó meséjét,
nem gondoltam volna, hogy a torz külső ennyire
intelligens embert rejt. Azt hittem, az
udvari bolondok buták és gyagyásak, nem-
nAGy HAJnAlkA
hiába viselik a bolond nevet. Azonban hamar
rá kellett jönnöm, hogy tévhitben éltem,
hiszen ha jobban belegondolok, ahhoz is ész
kell, hogy az ember a másikat meg tudja nevettetni.
Mujkó igen művelt ember volt, ami az udvari
bolondok történetét illeti. Megtudtam
tőle, hogy az igazi csörgősipkás „bolond” a
14. század végén jelent meg. Azonban a bolond
ábrázolt képe mást jelentett az emberek
számára, mint a reneszánszban vagy napjainkban:
veszélyt és gonosz tréfát, amelyben
a világ szédítő ostobasága és az ember szánalmas
nevetségessége ölt testet. A bolondot
már nem értelmezik úgy, mint a természet
szeszélyét, furcsaságát, hanem mint az emberiség
azon részének képviselőjét, akinek lelke
fölött az Antikrisztus az úr. Az értékrend különös
átalakulása folytán bolondon kezdetben
beteg emberek csoportját, a szörnyűséges
kivételt, szimbolikus értelemmel felruházott
embercsoportot értettek. Majd az ehhez a
képzethez tapadó, jórészt pozitív értékek egy
csapásra mind eltűntek, s a bolond az evilági
pokol hírnöke lett. Belőle szabadulnak ki s
zúdulnak a világra a tudattalan dúló erői. A
csörgősipkás ember a legteljesebb mértékben
negatív figurává változott, habozás nélkül
azonosították az ördöggel. A középkorban –
meséli Mujkó – gyakran a jól ismert szamárfüles
bolondsipkában ábrázolták a halált.
A bolond figuráját nem egy bizonyos test
vagy arc teszi felismerhetővé, hanem az öltözék
és a hozzá kapcsolódó szimbolikus
megkülönböztető jelek. Az öltözék legfőbb
eleme a csuklya, amely eredetileg a mindennapi
viselet része volt. A 13. és 14. században
mindenki viselte, a parasztok éppúgy,
mint maga a király is. Amikorra a bolondok
fejére került, már rég kiment a divatból. A
bohócsipka, amelynek hosszú szamárfülein
csörgők csüngenek, teljesen körülveszi a bolond
fejét.
Kérdeztem Mujkót, miért épp a szamár
fülei kerültek a sipkára. A kisembernek erre
is volt egy frappáns válasza. A szamár mindig
is az együgyűség s egyszersmind az érzékiség
megtestesítője volt, másrészt pedig azért,
mert a szamár már ősidők óta a téboly fogalomköréhez
kapcsolódik.
A bolond öltözéke fűrészfogszerűen szabott
köpennyel egészült ki, amely a szertelenséget,
a szárnyaló fantáziát jelképezte, szemben az
egyenes vonalú szabás szigorúságával. A bolond
legfőbb ismertetőjele „hatalmának” jelképe,
a jogar volt, a királyi felségjelvény karikatúrája.
Megkérdeztem Mujkót, van-e annak jelentősége,
milyen színű az udvari bolond ruhája.
Ahogy végigmértem a kisembert, az ő
öltözékén a sárga, zöld, piros és a kék színek
váltakoztak. Mujkó szerint a bolondok öltözékének
színei már korábban is hagyományosan
a sárga és a zöld voltak. Ezeket az őrület
színei közt tartották számon. A középkorban
a sárga az alantasság és a megbélyegzés színe
volt. A zöldnek sem volt nagyobb becsülete,
mert az a romlás és a gyalázat jelképe volt.
Előfordult, hogy a piros is társult a színekhez,
így a bolond öltözéke háromszínű lett.
Sok más országban a 16. század elején bolondruhát
ölteni annyit jelentett, mint kívül
kerülni a társadalom közösségén. Mujkó hallott
olyan történeteket is Franciaországból,
hogy egy gyilkost bolondruhába öltöztetve
ítéltek halálra.
Mujkónak azonban nagyon jó sora volt
Mátyás király udvarában. Ha általában nem
is viselte a mestersége címeréül szolgáló ruhadarabot,
öltözködését illetően nem lehetett
oka panaszra. Többnyire úgy öltözködött,
mint a királyság legfényűzőbb nagyurai.
AZ UDVARI BOLOND EGY NAPJA
118 11
Számlakönyvekben találni is lehet bizonyítékot
a ruházkodására fordított őrült kiadásokról:
semmi sem volt túl drága vagy túl
fényűző számára.
Mujkó mesélt korábbi társairól szintén
Franciaországból, ahol például Triboulet-t is
tejben-vajban fürösztötték. Gazdája, Anjou
René király hihetetlen nagylelkűséget tanúsított
bolondja iránt. Triboulet ruhatára semmiben
sem különbözött a 15. századi főnemesekétől.
Mujkó hihetetlen adatot tárt elém, az
egy év alatt elhasznált cipőket illetően: a mi
kis udvari bolondunk volt úgy, hogy évente
több mint negyven pár cipőt kapott Mátyás
királytól. A gazdag ajándékok az adományozó
bőkezűségét, azaz hatalmát hirdették.
A kisember megkérdezte tőlem, hallottame
már valaha a bolondok közösségéről. Én csak
ráztam a fejem, mire Mujkó újabb mesélésbe
kezdett. Európai országokban elterjedt volt,
hogy a városoknak saját bolondjuk volt, aki
egész éven át szórakoztatta lakóit. Ez azonban
elég nagy kiadást jelentett. A kevésbé
módosabb városok, amelyeknek nem futotta
egész éven át fizetett, saját bolondra, csupán
egy-egy alkalomra béreltek hivatásos komédiást
a 15. században. Nemcsak városoknak,
hanem számos céhnek, retorikai társaságnak
is volt, de még a hadsereg is alkalmazott bolondokat.
Ez Mátyás király idejében sem volt
nagyon másként. A hadseregben szolgáló
bolond a zsoldosok honvágyát volt hivatott
elűzni. Szívderítő tréfái nélkül nem tartottak
volna ki a katonák. Mujkó elmesélte, hogy
Mátyás király hadakozás közben is szívesen
szórakozott. Például 1474-ben Boroszló ostroma
idején is táncmulatságra hívta a város és
az ostromló cseh-lengyel seregek előkelőségeit.
A magyarok naponta korholták a királyt,
hogy az adókból befolyó pénzt haszontalanságokra,
fényűző ünnepségekre pazarolja.