III. kötet - Budapesti Gazdasági Főiskola

mondai (és főleg pogány) hagyományokat
őrzi. Az egyetemek, az egyház és a felvirágzóban
lévő kereskedővárosok vezetése is egyszerre
ítélte el ezeket az embereket – ők azok, akik
nem áldozhattak, bántalmazójukkal szemben
nem védekezhettek, jogfosztottak voltak a társadalomban,
bárki elpusztíthatta őket, mert
senki sem mozdult volna értük. „Muzsikus és
bohóc csak látszatra ember, inkább a holtakhoz
hasonlatos” – vallja a szász törvénykönyv. Ez a
hozzáállás sújtotta az előkelő udvari énekmondókat
is, de különösen a vándorzenészek tarka
csoportját, amely szökött katonákból, csavargó
diákokból, kiugrott papokból és hasonló
kétes egzisztenciákból állt. Magyarországon a
csepűrágó komédiások egyben bűvészek, táncosok
és hírvivők, a pogánykori emlékek és a
népi dalos kedv őrzői is voltak. Nem meglepő,
ha a fiatal keresztény állam igyekezett leszámolni
velük.
Pedig ezek a kitaszított emberek számos
olyan képesség és tudás birtokában voltak,
amelyek utóbb hozzájárultak a reneszánsz felvirágzásához.
Anyanyelvükön énekeltek olyan
dalokat, amelyek témája közel állt az emberek
mindennapi életéhez – például állatokról,
természetről, szerelemről, féltékenységről,
boldogságról, halálról szóltak. Amellett, hogy
artista- és bűvészmutatványokat is tudtak, ismerték
és magas szinten játszottak a korabeli
hangszerek legtöbbjén: dobokon, cimbalmon,
tekerőn, mandolinon, gitáron, hárfán, dudán,
sípon, fidulán, lanton. Időben a reneszánsz
felé közeledve, a 14. század elején már enyhült
a muzsikusokkal szembeni kirekesztés.
Egyre több helyen kaptak polgárjogot, megtelepedhettek
a városokban, ahol szolgálatba
léphettek mint toronyőr, trombitás, vagy akár
mint templomi karnagy is. Nemes urak védnöksége
alatt megszervezhették a muzsikuscéheket
– így jött létre például a walesi bárdok
GOMBáS JuDiT – kAráTH TAMáS
testülete, vagy a bécsi Szent Miklós-társulat és
a párizsi Szent Julián fraternitás.
A középkor során feltartóztathatatlan volt
a kezdetben egyedül szakrálisnak tekintett
egyszólamú gregoriántól eltérő zenei nyelvek,
kifejezésmódok, például a többszólamúság,
a hangszeres zene, a világi dallamok és a
népnyelvi énekek térhódítása. A nyugati kereszténység
templomaiban fokozatosan megjelent
az orgona, mint kísérőhangszer, és a 9.
századtól terjedni kezdett a többszólamúság
is. Az egyházon belüli és azon kívüli zenélés
egymásra találásának lépéseit nagyon nehéz
egy összefüggő, egységes folyamatként röviden
felvázolni, ezért e találkozásnak inkább
csak a legszembetűnőbb, olykor meghökkentő
fordulópontjait ragadjuk meg. Az angol
középkori zenei hagyomány legismertebb
éneke a nyár beköszöntét ünneplő, ujjongó
dal (reverdie), amelynek visszatérő dallamegységeiből
(rondó jellegéből) arra következtethetünk,
hogy körtáncot jártak hozzá. E
13. század közepéről ismert dal olyan állandó
basszusalapra épülő hatszólamú rondó, amire
Angliában a 15. századig nem ismerünk példát.
A „Sumer is icumen in” („Eljött a nyár”)
nemcsak formája miatt kuriózum – hiszen
a reneszánszra jellemző bonyolult többszólamú
szerkesztésmódot előlegezi meg a 13.
században –, hanem kétféle szövegváltozata
miatt is. A vers – sok más rokon témájú korabeli
költeményhez hasonlóan – keresetlen
életörömmel csodálkozik rá a megújuló vagy
felfrissülő természet jelenségeire, ami elválaszthatatlan
az ember társ utáni vágyakozásától.
A feléledő vágyak igencsak világias tartalmával
szemben ugyanennek a rondónak a
másik, szakrális szövegváltozata a Feltámadás
örömét hirdeti. A későközépkorban és a reneszánszban
elterjedő komponálási gyakorlat
(meglévő egyházi dallamokra világi szöveg
A RENESZÁNSZ UDVARI ZENÉSZ SZÜLETÉSE ÉS TÜNDÖKLÉSE
költése, vagy fordítva) e példája arra világít
rá, hogy a dallam már nemcsak egy liturgikus
szövegnek alárendelt kifejezésmód, hanem
önálló életet élő, érzelmeket hordozó zene.
A szakrális és világi zene találkozásának
másik fontos területe az egyház rítusaiból
kinövő liturgikus dráma, ami hosszú távon
közvetve a későközépkori színház (misztériumjátszás)
kialakulásában is fontos szerepet
játszik. Az egyházi liturgia és a keresztény
hagyományok módot adtak rá, hogy ünnepi
alkalmakkor az eseményeket zene- és
énekkísérettel dramatizálva is előadhassák.
Az önálló, vallásos tárgyú játékokban, és a
később a Pünkösd vagy Úr napja köré szerveződő,
templomon kívül előadott misztériumjátékokban
a zene különösen fontos
szerepet kapott. Míg a liturgikus dráma
végigénekelt gregorián dallamokból állt,
a misztériumjátékokban a zene (táncok,
dalbetétek, hangszeres zenei effektusok,
hangszerek formájában) az előadás társult
szereplője lett, de az sem ritka, hogy az előadásban
színészek és nézők újra egyek lettek
egy-egy vallásos népének eléneklése során.
A középkori színház zenészei és hangszeresei
az európai számadáskönyvek tanúsága
szerint a 13. századtól kezdve rendszeresen
megfordultak főúri udvarokban, nagy egyházi
központokban, katedrálisokban, apátságokban
és az uralkodói udvartartásokban
is. A 15-16. század sűrűsödő feljegyzéseiből
nemcsak az derül ki, hogy az egyházi és világi
elit sűrűbben vette igénybe a „hivatásos”
zenészek szolgálatát, hanem hogy egyes
előadók rendszeresen visszatértek, sőt idővel
patrónusaik révén egy helyszínhez kötődtek.
Bár a zenei mesterség továbbra is szolgálat
maradt, a világi urak udvarában alkotó muzsikusok
levetették a középkori cantort megbélyegző
stigmákat.
4 5
A zenei mesterség presztízsének felemelését
a humanizmus új emberideáljának kialakított
elgondolásai fejezték be. Baldassare
Castiglione az ideális udvari emberről írt értekezésében
bátorította a zenetanulást, azaz
az éneklés és hangszeres játék elsajátításának
beépítését az ifjak nevelésébe. A gyakorlati
zene művelése, amely mindaddig élesen
elvált a legnemesebb szabad művészetnek
tekintett elméleti zenétől, a zene tudományától,
szinte elvárás lett a kor ideáljának
megfelelni kívánó ifjak és hölgyek taníttatásában.
A kor számos zenész királya mellett
kiemelkedett I. Erzsébet (1558-1603)
angliai királynő személye, akiről nemcsak
azt tudjuk, hogy dalokat és madrigálokat
komponált, hanem maga is értett a lantjátékhoz.
Nicholas Hilliard korabeli festő
meg is örökítette az angol kései reneszánszot
beragyogó „Tündérkirálynőt”, amint
lanton játszik.
4. kép: nicholas Hilliard: i. Erzsébet