III. kötet - Budapesti Gazdasági Főiskola

kellemetlen két zenei hang összecsengése, és
a zenében megtapasztalt harmóniát próbálták
visszavezetni és összevetni a tökéletes égi,
csillagászati arányosságokkal. A középkori
felfogás szerint, amely a reneszánszban is tovább
élt, a valódi zene nem művészet, hanem
valamiféle lényeg: az ég és az általa befolyásolt
földi világ harmóniájának a kifejeződése.
A zene tudománya koronázta meg a hét
szabad művészetet: így az valójában nem a
zene művelését és gyakorlatát jelentette, hanem
egy elméleti tudományt, amely összegezte
a csillagászat és matematika ismereteit.
Hippói Szent Ágoston zenéről írt dialógusának
(De Musica) egyik következtetése lényegre
törően foglalja össze a zene jelentését
a középkori felfogásban:
„nem kétséges tehát, hogy a hangzásban, melyről
azt mondod, hogy gyönyörködtet, a számok valamely
mértéke gyönyörködtet, s ha ezt megzavarják,
ugyanazt a gyönyört nem nyújtja a fülnek.” 1
A zene megismerése a kozmosz megismerését
jelentette, s mivel a makrokozmosz részei
szoros megfelelésekben álltak a látható mikrokozmosszal,
és végső soron az emberrel, a
zene törvényei az univerzumot működtető
törvények voltak, amint az egy 12. századi
szerző, Honorius Augustodunensis enciklopédiájában
fogalmazódik meg:
„Amint pedig e világ hét hangnemre és zenénk
hét hangra osztható, úgy testünk szervezete is
hét módon kapcsolódik össze. Míg a testben négy
elem, a lélekben három erény egyesül, melyek a
zene módjára a természettől meghatározottan
egyetértésben vannak. Ezért az embert is mikrokozmosznak,
vagyis kis világnak mondjuk, mivel
a számok ilyen összhangja következtében a mennyei
zenének hasonmásaként ismerjük meg.” 2
GOMBáS JuDiT – kAráTH TAMáS
Mivel a zenét a középkorban az isteni tökéletesség
és a világharmónia kifejeződésének
tekintették, nem meglepő, hogy ennek megfelelő
szigorúsággal választották szét a szakrális
és a világi zenét. Mivel a hallható zene
a testhez kötődött, gyakorlatilag semmilyen
formája nem lehetett olyan tökéletes, mint
az isteni lényeget kifejező szférák zenéje. Ennek
megközelítésére azonban a szakrális zene
a teljességhez legközelebb álló egyszólamú
gregoriánnal tett kísérletet. A templomokban
latin és (a keleti keresztény világ templomaiban)
görög nyelvű kántálást, énekelt
dallamokat lehetett hallani, hangszereket
egyáltalán nem. A szakrális zene célja nem
lehetett az, hogy a fül gyönyörködtetésével
olyan fizikai örömöt nyújtson a hallgatónak,
amely elvonja a figyelmét a szent szövegektől,
a szent rítusoktól. Így a középkorra jellemző
szakrális zenében kezdetben még szó
sem lehetett többszólamúságról, díszítésekről,
cirádás, hosszú koloratúrákról. A zene
számos más formája a középkori szimboli-
2. kép: Fra Angelico: Mária megkoronázása
(1434-1435, Firenze, uffizi)
A RENESZÁNSZ UDVARI ZENÉSZ SZÜLETÉSE ÉS TÜNDÖKLÉSE
kában és ikonográfiában összekapcsolódott
az alantasabb természettel, a testiséggel, testi
szerelemmel, sőt a bűnnel és paráznasággal.
A zene kettősségét érzékelteti az a rendkívül
sokáig uralkodó festészeti konvenció, amely
a Mennyország angyalait éneklő-zenélő kórusként
ábrázolja, a zene ugyanakkor a bűnre
való csábítás legfőbb eszköze is. Ez utóbbira
kiváló példa Hieronimus Bosch triptichonjának
poklot ábrázoló részlete, amelynek groteszk,
szürreális világában óriási hangszerek
jelennek meg valamiféle bűnös vagy levezeklendő
élet allegóriáiként.
3. kép: Hieronymus Bosch: A gyönyörök kertje,
Pokol (1500 k., Madrid, Prado)
A szakrális zene mellett azonban virágzott
a világi muzsika is, amelynek dallamai, ritmikája
és szövegei a kereszténység előtti időkre
nyúlnak vissza. Az ókori vándorénekesek a
Nyugat-Római Birodalom bukása és a koraközépkori
feudális államok létrejötte után is
szabadon kóboroltak a világban, meséket és
2 3
hősi dalokat, mondókákat, varázsénekeket,
ráolvasókat, gúnydalokat és siratókat énekeltek.
Múlt és jelen, az emberek által lakott
biztonságos, de egyelőre nagyon szűk mikrokozmosz
és a külvilág között tartották fenn
a kapcsolatot. Az északi germánok líraszerű
pengetőhangszerekkel kísérték éneküket, a
kelták és angolszászok hárfát pengettek. A
napforduló ünnepeit is dallal, körtáncokkal
köszöntötték, zenével üdvözölték a harcba
induló és az onnan visszatérő katonákat. Attila,
hun király udvarában kiváló énekmondók
tanyáztak, még a követségi tárgyalások is
zeneszóra zajlottak.
Ezzel együtt az énekmondó hivatása a középkor
évszázadaiban nem volt békés és ártalmatlan
hivatás. Igaz ugyan, hogy a kolostorokban
virágzó liturgikus éneklés (gregorián,
amiből a 10. század körül a középkor szakrális
„színháza” is kibontakozott) lehetőséget
hagyott a zene praktikus művelésére, a korai
egyházatyák (pl. Tertullianus) gyakorta hevesen
bírálták a liturgiába beférkőző vizuális és
zenei elemeket (színház, éneklés, hangszerek
alkalmazása). Az énekmondókkal szembeni
bizalmatlanság azonban megmaradt, sőt a merev,
hármas tagolódású (azaz az imádkozók,
harcosok és dolgozók rendjére épült) feudális
társadalmi struktúra lazulásával újra fellángolt.
A növekvő számú vándorló (vágáns) elemmel
szemben immár az egyházon kívül más világi
intézmények és testületek is felléptek.
Különösen a 13. században érték egymást
a vándorló énekeseket kirekesztő, megalázó
és üldöző rendszabályok. A nyugat-európai
városi és egyházi testületek (pl. Goslar, Magdeburg,
Worms, Párizs, Montpellier városokban)
állásfoglalása szerint a vándorló muzsikus
(a spilman, joculator, jongleur, ministerialis…)
haszontalan fecsegő, aki nem ismeri és nem
tiszteli a tudós hagyományt, hanem a népies