Beke György: Csángó passió. (pdf)

- Jó szívvel engedné-e el a fiát?
Az ezer ránc most megmozdult, mint földrengéskor
a hegyek:
- H át... ide elengedném. Szép város, jók az emberek.
Meg sok a motor, s a fiam szereti azokat...
Mégis kicsaltam hát belőle ezt a szemérmes vallomást!
D e akkor döbbentem arra, hogy ez immár kötelez.
Engem s talán még inkább a várost, amely szép, s amelynek
lakói jók, őszerintük. A ráncos arcú rekecsényi és
a fia szavamon foghat: na, hol kell beiratkozni ahhoz az
ittmaradáshoz?
- Hány osztályt jártál, János? - kérdeztem, mintha
máris a sofőriskola felvételi űrlapját tölteném ki.
- Kijárta a nyolc eskolát... - felelt az apja helyette.
- Nyolc eskolát... met én csak egyet, azt se egészen. De
ő kijárta a nyolcat. S szereti a motorokat...
Szinte már esdeklett a fiáért. Ki tudja, hányszor hány-
ták-vetették meg odahaza, hogy a János fiút valami
iparra, mesterségre kellene adni. Vagy sofőrségre, sofőrt
Rekecsényben is láttak eleget, s a sofőrségben lassan
a családi vágyak és reménységek sírültek egy szálba
össze, mint guzsalyról a megfont gyapjú.
Kérdeztem a nevüket, hátha valamelyik szeredai barátomnak
a figyelmébe ajánlhatnám őket.
- Bulai Antal - így az öreg.
- Bulai János - így a fia.
Előbb Bitait értettem, s visszakérdeztem.
- Nem Bitai, hanem Bulai, így írják l e - bizonytalanodott
el az öreg. Úgy mondta ezt, mintha tőle igazán
lehetne a neve Bitai is, bármi a világon. Soha nem törő­