Beke György: Csángó passió. (pdf)

mát. Első és második osztályban tam'tottak, de a hetedik
elvégzése után sem felejtettem el őket. Ravasz István
uram igazi ravasz ember volt, úgy tudott beszélni, örülni
vagy búsulni, hogy a gyermekek apjukként szerették.
Utánozni akartuk. Elhatároztam, hogy tanító leszek én
is, mint ő. Otthon el se mertem mondani, szegény apám
fiatal korában mindig a bojároknál dolgozott, megijed,
ha előállók, hogy tanító szeretnék lenni. Hát a köröndi
székelyeket faggattam. Ok meg azt felelték, hogy tőlük
a fiatalok Székelyudvarhelyre mennek iskolába. Tudtam,
hogy nekem is el keU jutnom oda.
- Eddig még nincs ebben semmilyen „csodás elem”.
- Már hogyne lenne! Éppen két nappal ezután egy fiatal
tam'tó, frissen végzett képzős álUtott meg az utcán,
Benke István, s azt kérdezte, akarok-e magyar képzőbe
menni. Csak tátogtam, hogy honnan találta ki a gondolatomat.
Na, ha igen, mondta, pakoljak fel, s induljak el
Bákóba, egyenesen Albu Zsigmondhoz, aki akkoriban
a csángó fiatalok tanulását intézgette. Öten vagy hatan
gyűltünk össze az Albu Zsiga szobájában - mi már csak
így hívtuk magunk között, mintha a testvérünk lenne
jobban kikérdezett mindenről, mint az udvarhelyi tanárok
a felvételin. Nem akart szégyent vallani velünk.
„Mert hosszabb az út visszafelé” - mentegette faggató-
zását.
Mind az öten vagy hatan átalvetővel indultak el (a
bőröndöt még nem ismerték), mintha csak a közeli
határba vagy legfennebb Bákóba mennének, nem pedig
át a havasokon. Demséné nem nagyon bízhatott a különös
kalandban, Marci fia csomagjába a visszaút díját is