hazaérkezzen

MAGDÁS EMÕKE
Végsõ állomás
Már egy órája járt föl-alá a szobában. Ötöt csendült a kakukkos óra a falon, öt órát jeleztek a templom harangjai is tompa
kondulással. Esteledett. Egész nap nem találta a helyét. Leült a kerevetre, arcát kérges kezébe temette, és éles fájdalom
zsugorította össze gyomrát. Körülötte csönd, a fában szú percegett, s padláson kotorászott az egér. Mély, állati félelem
fogta el. Hirtelen felpattant, hallotta, ahogy a szíve vadul kalapál és megszédült a gondolattól, ami eszébe jutott ismét, s ami
már régóta foglalkoztatja. Akármit tesz, ott lebeg a feje fölött, ott zubog a bensõjében, éjjeli álmából ez riasztja, fojtogatja,
gyorsítja szíve verését. Lépett néhányat tétován, majd a falnak támaszkodott, kigombolta az ingét, zihált, görcsösen
kapaszkodott az ablakpárkányba, levegõ után kapkodott, résnyire kinyitotta a száját, ádámcsutkája fel-alá remegett torkában,
ujjai megmerevedtek, lélek tágította pupillája üresen nézett a semmibe, arcán a rémület görcse vonaglott. Elkapta az ajtó
kilincsét és rohanni kezdett a hóesésben. Lábai alatt ropogott a hó. Hó lepte be a jégmezõket és a fák ágain töpörödve
húzták meg magukat a varjak. Elszántan tépte föl a templom melletti kiskocsma ajtaját, ahová már déltájt begyûltek a
férfiemberek, didergõsen, pirospozsgásan gubbasztottak subájukban egymás mellett és meséltek a nyári délutánokról, a
faluban megforduló fehérnépekrõl, italról, bukásról, gyönyörrõl, munkáról, õszi termésrõl. Friss levegõ csapta meg a benn
ülõket, a szél bekergette a hópelyheket, s kitódult az olcsó ital szaga, ami cigarettafüsttel és a subák dohos, izzadt szagával
keveredett, gomolygott a párás, meleg levegõben. Ropogott a tûz a vaskályhában, tompán koppantak az üres poharak a
ragacsos faasztalon.
Az ablak mellé ült. Nem köszönt senkinek, s nem is fogadta senki köszönését. Pedig már öten is észrevették, s biccentettek
feléje:
- Szervusz Mihály, ülj közénk, álljuk a rövidet.
Nem szólt egy szót sem, csak intett Annának, aki a pult mögött állt.
- Két decit, légyszíves. A vörösbõl.
- Máris. – mondta a nõ és már libbent feléje tálcával a kezében – Parancsolj, Mihály. – S kecses mozdulatokkal tette le
eléje. A fején kendõ volt, s szeme szebben ragyogott, mint valaha. Szõke tincs tapadt a rózsaszín bõrére, nyelvével játékosan
csettintett és a nyakából citromillat párolgott. A férfi megborzongott tõle.
Elfordította a fejét, és egybõl felhajtotta az italt, ingujjával megtörölte a szája körül és intett a nõ felé.
- Még egyet, Annus. Az egész üveggel kérem.
Anna felnézett, csóvált egyet szöszke fején, de kiszolgálta a férfit, s orra alatt mégis mormogott:
- Csak óvatosan, Mihály, csak óvatosan. Ma karácsony van.
A férfi bólintott. Rágyújtott egy cigarettára és halkan köhécselt az elsõ füsttõl. Úgy szerette, filter nélkül, jó erõsen. A bor
fogyott.
Már egy órája egyik cigarettát a másik után gyújtja, haja csapzott, halántékán erek duzzadnak, hideg verítékben úszik
megtört teste. A kezében meg-megremegett a pohár és cseppekben folytak alá gyûrött arcán a félelem gyöngyei. Elszánt
volt, tekintete vad, szája torzult, torkát marta a bor tüze. Krákogott tõle. Senki nem merte megszólítani. Tudták, ilyenkor
magára kell hagyni. Mindig csendes ember volt, melegszívû, szerény, de a piát sosem vetette meg. Az mindig kellett ahhoz,
hogy elviselhesse az életét. Az alkohol zsibbasztotta a fejét, szédelgett a szagtól, már nem is hallotta a körülötte ülök
morajlásba fulladt beszédét sem. A nyelvét duzzadtnak érezte a szájában, arcát pír lepte el, és a lábai meggyengültek.
Arcizmai elernyedtek és már nem érezte a csontjában megremegõ didergést sem. Már nem félt. Már mindenre képes volt.
A pulthoz lépett, zsebébõl elõkotorta az aprót és Anna elé lökte. Rápillantott, s hirtelen megkívánta a száját, a nyakát, a
duzzadó keblét, de csak egy pillanatig tartott, s talán meg is szégyellte magától ezt a gondolatot.
- ’ Éjt és karácsonyt! – biccentett az embereknek és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Éles szél fújt a kabátja alá, a nyakába, az arcába, de nem fázott. Csendesen ballagott a kihalt utcán. Ma mindenki otthon
van, karácsonyeste. A családja a konyhában zsivajgott, jöttek az unokák is, a menyek és a vejek, s diós kalács illata
kacskaringózott a melegben. Römiztek mindahányan, ez volt a kedvenc játékuk.