hazaérkezzen

Aztán ezt a gondolatot is elhessegette, fölcihelõdött, lerázta magáról a port és a falu felé vette az irányt. A falu szélén
ugyanott düledezett a cigánysor, ugyanúgy, ahogy évekkel ezelõtt. Sok minden nem változott, csak a gyerekek nõttek
nagyot és az udvar lett zsivajgástól csöndesebb. A cigánysor mellett egy ház. Emlékszik pontosan, zöld kerítés volt elõtte és
a ház gazdája egy tolószékes öregúr volt. Amolyan gentleman féle, a keze puha és finom, a haja oldalra fésülve. Ismerte jól,
hozzá járt néha délutánonként, amikor áthívta teázni és mindig kapott valami nyalánkságot is. A bácsi pedig mesélt neki
hosszasan és mindenfélérõl, hiszen unatkozott, mindig egyedül volt. Kellett a társaság, a gyermek pedig jó hallgató, még ha
nem is érti a beszédet, csak a felnõttek vágnak mindig egymás szavába. Az apja háza nem messze volt, a tábla mellett, ami
a két falut elválasztotta egymástól. Gyakran mosolygott rajta gyermeki eszével, hogy a konyha és a szoba az egyik faluban
van, de az ól meg a tyúkudvar része már a másikhoz esik. Az udvar csöndes volt, a kertet belepte a gaz. Delet kongatott a
nagyharang. Semmi nem változott itt. Megismerte a régi, áporodott, különös szagot, amit a ház árasztott magából, és
amihez hasonlót még soha nem érzett, a zöld ajtókat, amiket azóta se festett le senki, a tornác végében is ugyanott van a
seprû, csak a cseresznyefa lett jóval nagyobb és a disznósor üresedett ki. Hármat kopogtatott a nyári konyha ajtaján. A
szíve kalapált, majd’ kiugrott a helyérõl, s ha tehette volna, abban a pillanatban biztos elszalad messzire. De már nem lehet,
már itt van, erre vágyott tizenegy éve. Sokat álmodott errõl a pillanatról. Este, amikor ágyba bújt, elképzelte az apját. Vajon
hol lehet, és mit csinál ebben a pillanatban? Néha, reggel zihálva ébredt, amikor azt álmodta, hogy újra együtt vannak. A
napok olyankor furcsán, merengõsen teltek. Vajon mit szólna, ha most itt volna mellette? Otthon a tükör elõtt gyakorolta,
mit fog az édesapjának mondani. Vajon lesz-e még közös témájuk? Vajon nem szakadnak-e föl a régi, fájdalmas emlékek?
Vajon lesz-e lelki ereje ahhoz, hogy ne dobja vissza a keresetlen szavakat? Mindez kavargott benne és remegõ kézzel nyúlt
a kilincs után. A konyhában félhomály volt, a meleg beszorult a falak közé. Vörös macska kuporgott a szék alatt. A
díványon egy barna, szikár, megöregedett férfi ült. A haja õszbe borult, az orrán szemüveg fityegett, az arcán a megilletõdöttség,
és a szája szélén ugyanaz a gúnyos mosoly, amilyen csak neki van, senki másnak. Aztán a mosoly lassan eltûnt, legörbült a
szája széle, az õsz, szikár ember a kezébe temette az arcát és elkezdett zokogni. A nõ tétován állt egyik lábáról a másikra
a konyha közepén, aztán keresett egy széket és odahúzta az apja mellé. Leült. Szerette volna megvigasztalni vagy megölelni,
vagy valami biztatót szólni, de semmi nem jutott az eszébe. Aztán az öreg zokogása csuklásba fulladt majd szipogásba
váltott át, majd elhallgatott, a tekintete újra megkeményedett és a szája szélére visszaült a gúnyos mosoly. Leült a csönd
közéjük, csak az óra ketyegése jelezte a percek vánszorgását. Úgy ültek némán, egymás mellett, mint két idegen. Zavartan
és feszengve, a férfi cigarettára gyújtott és a füst fojtogatóan kacskaringózott a fejük körül Egy szót sem szóltak egymáshoz
egész délután. Aztán a férfi hirtelen felpattant, szemében kigyúlt az õrültség tüze és, a nõnek megfogta a csuklóját, szorította,
és a régi idõkrõl kezdett halandzsázni.
- Ne haragudj… nem voltam jó apa… majd az unokáimmal másképp… ugye… - aztán témát váltott hirtelen – Jeruzsálembe…
oda akarok menni, Oxfordra, Los Angelesbe, a Vatikánba…- és a szeme lázasan csillogott – itt már csak butul az ember…
senkivel nem lehet beszélgetni… Platón… Rousseau… te mit tudsz ezekrõl? – kapkodott levegõ után – Mindenki csak a
mezõn vájja a földet, itt meghalok, megfulladok – és az arcára kiült az undor.
– Katica nénéd nem enged sehova… csak Te segíthetsz… ugye segítesz? – és megrázta a nõ vállait. Farkasszemet néztek
egy ideig, aztán elengedte a nõt és legyintett egyet. – Kinek beszélek? Te is az a buta, kétéltû maradsz. Semmit nem tudsz
az életrõl – és köpött egyet a földre.
Újra hallgattak Kínos volt a csend, fojtogató, nem volt mit mondani már egymásnak. A nõ lassan felállt, intett csöndesen és
kilépett a konyhából, végig a tornácon botorkált tétován, az apja a háta mögött csoszogott a nyomában. Intett újra még egy
utolsót a kapuból és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Otthagyta az érzéseit, a vágyakozásait, a reményt. Otthagyott
mindent, ami oda kötötte hajdanán. Az emlékeket, a gyermekkor édeskeserû izét, a forró nyarak hangulatát és a történeteket,
amiket soha nem fog elmesélni senkinek, mert talán igaz sem volt, talán csak álmodta az egészet, talán apja sincsen, talán
kitaláció minden. Az élet érdekes macskajátéka, amit néha az emberrel ûz, de csak azért, hogy elszaladjon elõle. Semmit
nem vitt magával Langyos szél rázta meg az eperfa lombját. Az úton fáradtan baktatott haza állat és ember, meggörnyedve
a szerszámok alatt, amiket a vállukra kaptak fel, ballagott a nõ is, aki délelõtt a lovat vezette és halkan biccentett feléje.
Felismerte. Sokat bámészolt utána, amíg az alakja el nem tûnt az alkonyban. Kilencet kongatott a katolikus templom
harangja, majd rázendített a többi is, búgtak, zúgtak, bimbamboltak, jelezvén a mezõrõl hazatérõknek, hogy már este van,
a nyugalom és a pihenés ideje.
2008. június 1.