hazaérkezzen

VIDECZ FERENC
PISTA BÁCSI
A tizennégy éves „elõember” furcsa szerzet. A lehetõ legkülönfélébb anyagok és energiák keveréke.
Nyúl és oroszlán, vaj és gránit, óceánok mélyének csendje és égzengés, mikrorészecske és világmindenség
lakozik, viaskodik benne, hogy évek múltán, felnõtté válva mindez képlékeny, formálható, asszimilálódni
képes eleggyé váljék, s engedelmesen feloldódjék a szürkeség végtelenjében.
Addig viszont vár még a kamaszra néhány boldogan gyötrelmes, harsányan gátlásos és gátlástalan
esztendõ, amikor rendületlenül hisz világmegváltó képességeiben, amelynek pusztán egyetlen gátja van:
maga a világ, az összes többi benne lakó emberrel egyetemben.
Valami hasonlót éreztem én is, amikor azon a régmúlt szeptember elsején beléptem Pécsett a Nagy
Lajos Gimnázium egyik földszinti tantermébe. Korábbi határozottságom, bátorságom egyetlen pillanat alatt
elillant. Úgy festhettem, mint a bûvész kalapjából kikandikáló nyuszi, akit fülön ragadnak, és felmutatnak a
hálás publikumnak.
A katedrán ülõ, szúrós tekintetû, szikár úr katonás keménységgel viszonozta köszönésemet. Úgy tûnt,
szemüvegének villogó lencséi röntgenkészülékként mûködnek, tetõtõl talpig átvilágítanak. Mindez néhány
másodpercig tartott. Azután ismét megszólalt a katonás hang:
– Hogy hívnak, fiacskám, és melyik iskolából jöttél?
Máskor az ilyen szigorú, pattogó beszédtõl önkéntelenül is megrettentem, akkor azonban mintha
valami különös energiával töltött volna meg a szemüveg mögötti lény. Önkéntelenül is kihúztam magam, s
szokatlanul határozott hangon válaszoltam. A tanár úr elégedett lehetett velem, mert valamivel
barátságosabban folytatta a diskurzust:
– Virág Istvánnak hívnak. Én leszek az osztályfõnököd. A „tanár úr” és a „Pista bácsi” névre egyaránt
hallgatok. Foglalj helyet fiacskám, egyelõre ahol akarsz. Ha akad ismerõsöd, barátod, melléje is ülhetsz.
Így zajlott le elsõ találkozásunk, amely – közhellyel élve – meghatározta további sorsomat, s amelyre
a mai napig is pontosan emlékszem. Felmérve az elmondottak óta tovatûnt öt évtizednyi idõt, el kell ismernem:
nem sokra vittem. De ha akkor nem hoz össze bennünket a Sors, már rég elnyelt volna a telhetetlen
szürkeség.
A kamaszember képes bármit feláldozni a barátságért, de embertelen is tud lenni, éppen vulkánként
feltörõ, kontrollt és toleranciát nem ismerõ önmegvalósítási vágya következtében. A latin-humán osztály
tanulóinak zöme a város értelmiségi elitjének gyermekeibõl verbuválódott. Kiforratlan, de többségükben
kõkemény karakterek voltak, felvértezve a családi háttér által táplált ambíciókkal, s nem ritkán túltengõ
önbizalommal. Az egy iskolából érkezettek között létezett valami fajta kimondatlan véd- és dacszövetség,
de jaj volt annak, aki egymagában, s fõképp vidékrõl csöppent közéjük. Utóbbi okból nekem is kijutott az
otromba jelzõkbõl, gúnyos, megalázó megjegyzésekbõl.
Amikor észrevettem, hogy tanáraink egyike-másika is az õsök érdemeit osztályozza, s nem a mi
igyekezetünket vagy trehányságunkat, végképp elkeseredtem. Elhanyagoltam a tanulást, s csupán apai
retorziótól tartva nem mondtam búcsút a rangos intézménynek.
Egy napon Pista bácsi behívott a földrajz szertárba. Térképrendezés helyett azonban nekem szegezte
a kérdést:
– Mondd csak, fiacskám, mi bajod van az utóbbi idõben? Teljesen megváltoztál. Ki vele, mi bánt?
Váratlan kérdése meglepett. Esetlenül hebegtem-habogtam, végül kissé rendezve gondolataimat,
határozottságot színlelve kijelentettem, hogy semmi problémám nincsen.
Állításom nem lehetett valami meggyõzõ, mert a tanár úr kétkedve csóválta fejét: