hazaérkezzen

és a gazdaság átszervezését az õsi magyar erkölcsök szétzúzásával azonosította. Véleményének útonútfélen
hangot adott. Valóságos csoda, hogy az ötvenes években nem került börtönbe vagy internáló táborba.
A magyar egyház egyik szép hitvallását, a „Boldogasszony anyánk” kezdetû Mária-himnusz szövegét is
saját nézetei szerint módosította, imígyen:
„Magyarországról, ROMLOTT hazánkról
Ne feledkezzél el szegény magyarokról!”
Neheztelés nélkül vette tudomásul, készséggel megértette, hogy házasságomra nem õ adhatta áldását.
Kockázatos lett volna államvizsgák elõtt álló tanárjelöltként menyasszonyommal szülõfalumban oltár elé
lépnem. Hasonlóképpen titokban, idegenben kellett megkereszteltetnünk gyermekeinket is. A régi
hagyományokhoz ragaszkodók körében akkortájt mindez megszokott, hallgatólagosan elfogadott
konspiráció volt.
Az egymást kergetõ évtizedek eseményei messzire sodortak az egyháztól és a vallásgyakorlattól. Pusztán
hitemet sikerült megõriznem, melynek köszönhetõen – számos akadály és kísértés ellenére, a
legellentmondásosabb szerepekben, beosztásokban is – mind a mai napig igyekeztem a tisztesség ösvényén
haladni. Hogy szándékom sikerrel járt-e, annak eldöntése nem az én feladatom. Mindenesetre tisztábbnak
tartom magam napjaink farizeusainál, akik kölcsönvett keresztényi álarcuk mögül gyûlölködést szítanak és
a mammonnak áldoznak.
Sok esztendõvel ezelõtt egyik rokonom temetésére „hazautaztam” Vasasra. Megrendülten láttam, hogy
Dezsõ bácsi felett is eljárt az idõ. Háta meggörnyedt, hangja megfakult, reszketeggé vált. A szertartás
végén ismerõseimtõl érdeklõdtem felõle. A kérdezettek – feloldódva a szomorúság és gyász lélekemésztõ
szorításából – szinte vidáman, tréfásan világosítottak fel:
– Képzeld, megnõsült a papunk! Takaros menyecskét hozott a házhoz. Utóvégre jobb késõbb, mint
soha...
Hitetlenkedõ ábrázatom láttán komolyabb magyarázatát is adták az eseményeknek. Abban az idõben
egyre inkább fogyatkoztak a hit szolgái. Nemcsak papokban volt hiány, hanem sok község kántor és
harangozó nélkül maradt. A felsõbb egyházi elöljáróságok úgy döntöttek, hogy az egykori apácarendek
még élõ és fogadalmukhoz ragaszkodó tagjait „civilben” – afféle mindenesként – kihelyezik a szükséget
szenvedõ parókiákhoz. Elláthatják a kántori teendõket, hiszen képzettségükbõl eredõen tudnak bánni az
orgonával vagy a harmóniummal, takarítják a templomot és a paplakot, utóbbiban a többi háztartási munkát
is elvégzik.
Hagyományos falvakban örömmel fogadták a változást, de bányásztelepülésen, ahol a plébánosnak
csak ritkán vagy soha nem volt háziasszonya, a lakosok képtelenek voltak megemészteni az új helyzetet.
Az emberek egy része – mesterségesen túltáplált öntudata és szenzáció-éhsége következtében – csupán
azzal volt tisztában, hogy másoknak mit nem szabad vagy nem illik cselekedniük, pedig e jeles polgároknak
idõnként inkább saját portájuk elõtt kellett volna söprögetniük. Õk aztán nem átallták idõnként botrányosan
felkavarni a község szaftos pletykáktól bûzlõ mocsarát. Talán így kívántak törleszteni a gyóntatószékben –
gyakori botlásaik miatt – korábban elhangzott dorgatóriumokért?
A szállongó mendemondák hallatán elõször A dzsungel könyve ötlött eszembe: a megvénült, elgyengült
magányos farkast már azok az ügyetlen korcsok is támadni merték, akik korábban alázatosan lapultak
lábához, hogy néhány falat erejéig részesüljenek az általa elejtett zsákmányból. Következõ gondolatom a
Bibliához kapcsolódott. Jézus mondta a házasságtörõ asszonyt megkövezni akaróknak: „Az vesse rá az
elsõ követ, aki még nem vétkezett!”
Hogy volt-e igazság az arkangyalok mezében tetszelgõ álszent, alkalmi erkölcscsõszök históriáiban
vagy a harasztzörgés csupán beteges képzelgésük nyomán támadt, ki tudja? De akárhogy is történt a
dolog, a kárvallott helyes vagy elhibázott tetteiért sem akkor, sem rövid idõvel késõbb bekövetkezett
halála után nem nekik tartozott számadással, hanem egyes egyedül annak, kinek imádságban és munkában
gazdag életét szentelte. Ez az életút igazolja a mondást, amelyet a korunkban mindenütt fölös számban
termõ okosok cáfolni igyekeznek, de amellyel az itt-ott még fellelhetõ bölcsek bizonnyal egyetértenek:
imádságból és munkából felemelkedni, meggazdagodni nem lehet, de általuk naggyá lenni igen.