hazaérkezzen

Már nagyon kezdett dagadni a bokája, de nem törõdött vele. Néha meg-megállt és mankójára támaszkodva pihentette a
lábát. Néhány ismerõsével találkozott, akik már fárasztó módon sajnálkoztak állapota miatt. Barátai, viszont, az ünnepek
alkalmából egytõl egyig mind hazautaztak. Az alakulat ekképpen teljesen idegennek tûnt számára, így hát megragadta
kofferjét és visszaindult a könyvtárba. Menet közben egyre nehezebbnek tûnt a fabõrönd és bokája több pihenést igényelt,
de élére állítva útitársát, már ülve tudott pihenni. Estére aztán nagyon kimerült. Mielõtt útjukra engedte volna a katonákat,
az otthonról küldött ajándékcsomagból szaloncukorral kínálta meg õket. Azok hálásak voltak érte, aztán magára hagyták
a fáradt bakát a könyvtárban. Attól a pillanattól kezdve csak aludni tért vissza esténként a rendelõbe, ahol minden érkezésénél
szigorú komornaként üdvözölte Moraru asszisztens. A parancsnokon kívül senki nem tudott tevékenységérõl, s az a körzet,
ahol õ tevékenykedett, senkit sem érdekelt. Az új év tolvajként köszöntött be életébe, de mégis jószívûen elhozta zsákjában
a szabadulást.
1987 január 15.-re virradt, amikor Mihail kapitány, mint az alakulat parancsnoka, látogatást tett az átrendezett
könyvtárba. Mintha egy ismeretlen helyiségbe lépett volna be, annyira hihetetlennek tûnt számára a változás. Jólesõ érzés
fogta el, amirõl arcvonásai is árulkodtak, amikor szinte túlzásba átcsúszott rend fogadta a teremben.
-Gratulálok öcskös! – jegyezte meg Palinak – Csak éppen egy a baj, hogy nem marad utódja ennek a tevékenységnek. –
aztán kezet szorított a megbízható írnokával.
Az örömhírt, amit tartogatott Tüske számára, megelõzte az udvaron tomboló katonák õrjöngése. Pali a könyvtár
egyik ablakához sietett, és onnan figyelte a rohangálást, amely egy sátrát bontó cirkuszi táborra emlékeztette gyerekkorából,
amikor a bohócok settenkedtek pakolászás közben, mialatt kutya kölykök kóboroltak a ketrecek alatt, s a viharos készülõdést
követve, elindult a hosszú karaván. A magára hagyott tér elevenedett meg elõtte, amely azelõtt gyerekek zsivajától csengett,
s végül átengedte magát a tépett plakátokat görgetõ szél hóbortjának.
-Eljött a nagy pillanat számodra. – szólalt meg a kapitány, aztán odalépett Tüskéhez és átnyújtotta a leszerelõ levelet.
Pali remegõ kézzel vette át, aztán elolvasta és szívéhez szorította örömében.
-Istenem, ezt is megértem! – futott ki a száján magyarul, aztán zavarában hirtelen lefordította a parancsnoknak.
-Nem foglak elfelejteni, kölyök. – erõltette a hangját a kapitány, miközben szoros kézfogást intézett Palihoz, aztán mélyen
a szemébe nézett és még ennyit mondott – Sok sikert a civil élethez!
-Köszönöm! – mondta Tüske elhalkuló hangnemben.
Ezt követte egy rövid tisztelgés, aztán a kapitány habozás nélkül, katonásan elhagyta a könyvtárat. Pali kissé
kábulva nézett utána, mintha nem tudná hirtelen, hogy mi tévõ legyen, aztán ösztöne a segítségére sietett és megkondította
szabadulásvágyának harangját. Rögtön átöltözött civil ruhájába és ölébe kapva a katonagúnyát elindult a raktárokhoz. Az
udvaron elszabadultak az indulatok, s a rendet teljesen felborították a leszerelõ katonák. Oly hevessé fokozódott a buzgalom,
hogy észre sem vette senki, amint Tüske Pali civil ruhában áthalad az udvaron. A leltárívek aláírása után visszatért a
könyvtárba hagyott bõröndjéhez, ahol még pár perc erejéig megállt és körülnézett, lapozgatva emlékezetében az eltöltött
idõ élményeit, aztán megmarkolva bõröndje fülét, farkasszemet nézett a falon lógó diktátor képével és elindult. Az udvaron
gyors címváltás és ígérgetõzések között megérkezett a tiszti kar. Hosszúra nyúlt búcsúbeszédet tartottak, ami ha szimbolikus
is volt, de senkit sem érdekelt. Csak az indulás pillanata foglalkoztatta a leszerelõ sereget, ami végre az ádáz percek
háborúja alatt be is következett. Tüske egy nagyot sóhajtott, aztán megkönnyebbülve elindult a felemelt sorompó irányába.
Amikor áthaladt alatta, még egyszer visszanézett, aztán bõröndjét szorosan markolva, nekivágott a szabadságnak.
Vége