hazaérkezzen

AUDITOR
Szávai Attila írása
A hídmester
„Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba köpni.”
A hídmester (Én)
Van egy kistükröm a sarokban, vékony kötélen lóg, mintha a saját arcomat akasztottam volna fel. A feleségem is gyakran
mondta a válás elõtt, hogy unom a pofádat. Ha elõtte állok (a tükör elõtt, nem túl gyakran, mondhatnám, annyit látom
magam tükörben, mint egy párzó fehérbálna) egy ötvenes ember néz vissza (egy ötvenes férfinak van is visszafelé néznivalója,
nem csak folyni elõre, mint valami büdös folyó, nem nagyon szeretem a zárójeleket, mert azt juttatják eszembe, hogy Isten
néha az én életem bizonyos részleteit is zárójelbe teszi, rozsda verte korlátok közé).
Nézésem kemény, mint a korlát (ha már így korlátozódunk). Ha nem nézek a tükörbe, egy hídmesteri iroda látható abban,
már ha nézi ezt valaki rajtam kívül. Kevés bútor, kevés hely, fengsui az ablakban, hídmester vagyok, nem tévésztár. Ablak
nincs, csak képletesen, keretben lóg egy fénykép, rajta mezõ, sok sárga virág, a háttérben két tehén nézi a pásztort, aki a
harmadik tehenet simogatja. Ha én nézek a tükörbe, azért nem látszik benne az iroda, mert tele van a fejemmel az üveglap.
Már sokszor elgondoltam, hogy tükörbõl is csak akkorát válasszon az ember, amekkorára feltétlenül szüksége van, nem
kell mindig látni a részleteket, a hátteret. Ha nem hídmester lennék, hanem mondjuk politikus, biztos akkora tükröm lenne
otthon, hogy a hátteret nem gyõznék összeugrálni a családtagok, kiskutyák, összejárni kapálógéppel, ûrhajóval. Így viszont
maradnak a ráncok, ezek a régesrég kiszáradt folyómedrek.
A sok pénz kitágítja a világot, gumizza az életet, a kevés pénz viszont összefogja szorosra, mint a rozsda ezt a hidat. De ha
már itt tartunk: rendszeresen vannak öngyilkosaim, sõt többen már amolyan törzsvendégek. Jönnek, másznak, én ordítok,
hogy te állat, takarodj le, na jó, gyere le szépen, az élet szép, menj vissza a langyos kis életedbe, a lakásodba, nézd meg
(bazdmeg), én egy kurva hídban lakom. Valahogy ha ilyen közvetlen vagyok velük, megenyhülnek. Volt mikor már az
irodában fröccsöztünk, mire kiértek a közegek, tûzoltók, mentõk, papok, lélekbúvárok. Ja igen, búvárok is voltak odalent,
ott gubbasztottak a vízben, mint valami különleges víziállatok. A rendõrök kérdezték is persze, hogy láttunk-e valamit,
láttuk-e, ki akart leugrani a hídról, de nem láttunk, snóbliztunk mink biztos úr. Rájöttem hamar: a sikertelen öngyilkosok
leggyakrabban úgy hazudnak, mint a vízfolyás, pláne ha éppen folyóba akarta ugrasztani az életét (azt a ragacsos szõrû
kisnyulat).
Hogy miért lettem éppen hídmester? Így alakult, erre kanyarodott az életfolyás, miután elváltam az asszonytól. Elõtte
hidakat fényképeztem, hobbiból. A negyvenedik album után mondta a feleségem, hogy elég a hidaidból, a rozsdás
szegecsfejekbõl, ússzál ki szépen az életembõl. Pedig próbáltam elõször filozofikusra magyarázni a dolgot, hogy mit jelent
a híd, összekötni, kapcsolni, átvezetni, áthidalni, satöbbilni, de nem, átívelni, pláne nem, szakadékok és folyók felett,
mondom, hogy nem, összekötni partokat, embereket, sorsokat, elég legyen, ne gyûrd magad, életeket, dögölj meg.