hazaérkezzen

– Ne nézz hülyének, fiacskám, öreg róka vagyok már ahhoz! Igenis vannak problémáid, azt is tudom,
mibõl erednek, de te nem akarsz elõttem bemártani senkit. Ezt értékelem is. Hát jól jegyezd meg, amit
mondok: neked sokkal több eszed, tehetséged van, mint az osztályba járó egyik-másik nagyképû, városi
sviháknak! De ha gyenge vagy, eltaposnak! Ne törõdj velük! Szedd össze magad, mutasd meg, mire vagy
képes! Ha nem hátrálsz meg, meglásd, elõbb-utóbb respektálni fognak.
E tanács, iránymutatás késõbb is sokszor hasznomra vált. Hisz a felnõttek világában is szép számmal
akadnak, akik csak úgy tudnak felemelkedni, ha másokon átgázolnak. Különösen azokra illik e mondás,
akik elhiszik, hogy beosztásuk mellé hivatalból ész és szakértelem is adatott.
Pista bácsit szigorúsága, egyenessége mellett leginkább pártatlansága jellemezte: csak munkánk alapján
tett különbséget közöttünk. S hogy szüleinknek – tévesen értelmezett gyermekszeretetbõl – nehogy eszébe
jusson rést keresni megvesztegethetetlenségének falán, már elsõ osztályfõnöki óráink valamelyikén közölte:
– Kellemetlen hivatali kötelességem a családlátogatás. Nem szeretek tapintatlan lenni, ezért mindenkivel
egyeztetem az idõpontot. S mert senkihez nem érkezem váratlanul, van egy kikötésem: ha valahol
megkínálnak, legfeljebb egy szál cigarettát vagy egy pohár bort fogadok el. Természetesen ezt sem kívánom
senkitõl, de minden egyebet udvariasan visszautasítok. Ha jót akartok, sem szüleiteket sem engem nem
hoztok kellemetlen helyzetbe.
-Tudnotok kell azt is, hogy születésnapom, névnapom és minden más ünnep a magánügyem, családi
körben foglalkozom vele. Kívülállótól nem fogadok el ajándékot.
A kor látszat-egyenlõsdijének vadhajtásait jó-szándékú, nevelõ megjegyzésekkel nyesegette. Íme,
egy a sok közül:
– Ha mi tanár urak vagyunk, akkor a benneteket tanító hölgyek sem tanárnõk, hanem tanár úrnõk,
akiknek nem illik „jónapot”-tal köszönni. Õk itt az édesanyátokat helyettesítik, ezért megilleti õket a „kezét
csókolom”. Az édesanyjának minden úriember így köszön.
Ha valamelyikünk néhanapján megfeledkezett magáról – mert semmivel sem voltunk különbek, mint a
mostani kamaszok –, elõször csak szigorú pillantást vetett a skandalum elkövetõjére. Ha az elvetemült
nebuló figyelmen kívül hagyta e nyomatékos rendreutasítást, a tanár úr haragosan felcsattant:
– Fiacskám, hozzád vágom a katedrát! –
Erre aztán még a legmegátalkodottabb rendbontó is meghunyászkodott. Eszünkbe sem jutott, hogy a
testileg megrokkant ember képtelen lenne beváltani szavát.
Néhanapján azért elcsattant egy-egy jogos, atyai pofon is, de nem ám akárhogyan! Annak is megvolt
a koreográfiája. Pista bácsi odalépett a delikvens elé, és – ahogy hajdanán a párbajkódexbõl megtanulta –
katonásan rászólt:
– Állj fel, fiacskám! –
Miután a ludas eleget tett a felszólításnak, õ így folytatta:
– Szíveskedjél tudomásul venni, hogy saját, jól felfogott érdekedben, itt és most meg foglak pofozni!
És mert – mint már említettem – szótartó ember volt, udvarias mondata után a tett következett. Akkor
talán ágaskodott bennünk a siheder öntudat, de felnõtt fejjel sokszor elismertük: igaza volt.
Az ötvenes évek végének politikai vajúdásai nyomán gyakran jöttek világra torzszülemények. Így eshetett
meg, hogy egy napon új osztályfõnököt kaptunk. Az okot kutatva merev, elutasító válaszokat adtak: a mi
feladatunk a tanulás, semmi közünk az iskola szervezeti életében történtekhez. Az ügyben kilincselõ –
zömmel tekintélyes beosztású – szülõk sem jártak jobban. Csak késõbb, apránként tudta meg lassan
közösséggé érõ osztályunk, hogy tulajdonképpen mi is történt.
A „kázust” elõzõ évi, egyhetes, remekül szervezett osztálykirándulásunk szolgáltatta, amelynek
programjában – egyesek véleménye szerint – aggasztó többségben szerepeltek egyházi mûemlékek. E
„veszélyes tendencia” kapcsán le lehetett söpörni a port Virág István múltjáról, pontosabban annak a
fennálló rend által kifogásolt részérõl. Mert arról gondosan hallgattak az igazságtevõk, hogy a néhai Ludovika
Akadémia történelem-földrajz szakos tanára nem a meggyõzõdéses antibolsevisták vagy a naiv lelkesedõk
táborát gyarapította (intelligenciája magasan utóbbiak fölé emelte), hanem parancsot teljesítve szenvedte
végig a doni katasztrófát, majd a szibériai hadifogság éveit.