hazaérkezzen

míg fegyvereiket elsütik
jól álcázott mesterlövészek.
Vihar fészkel a csendben
lelakott barikádjaink felett.
Munkásszállásaink mögött
már csatarendbe álltak
az építõipar rohamosztagai.
Gigászi gép-dinoszauroszaik
zabálják régi Lakóhelyünk
ledöntött falait, öreg oszlopait.
Téglákat, gerendákat, vasakat,
mindent, ami még megmaradt:
Nosztalgikus játéktereink nyomait,
ahol egy csendes nyári estén
nõvéred levelét olvastuk,
melyet régesrég eltávozott
Valóság nevû nagybátyjáról
írt, már a messzi Svédországból.
Azt üzente meg, fáj neki,
hogy azóta sem kereste senki
e luxusnyugalmú helyen,
és örökre idegen marad itt.
III.
És a húrok újra megpendültek,
felzendült új, krónikás ének,
s mi újra ott voltunk körülötted.
Törõdött, soványka hitünket
óriás reménnyé növesztetted
újra és újra, mert itt Neked
még mindig mondani kell,
hogy vágyunk nem álsejtelem,
mely csak a kerítésekig vezet.
Mert örökös várakozásainkban,
nyugtalan latolgatásainkban,
itt nekünk még tudnunk kell
emlékezni: milyenek voltunk
azelõtt, míg ilyenekké lettünk.
Mivé változik át múltunk,
ha nyomaira nem figyelünk.
Múlik a jelen. Maszatos, izzadt
ujjai között jövõnk pereg el.