hazaérkezzen

Mindig a feleségemé az utolsó szó. Azt mondta nagy hanggal a konyhában, miközben keverte a toroskáposztát, hogy az
élet nem csak hidakból áll (pedig dehogyisnem), nem csak folyókból (plánepedigdehogyisnem), pláne lassan úszó uszályokból.
Nem kell mindent átvitt értelemben érteni, ezzel zárta mindig.
Aztán az elsõ hetekben kicsit az egész városra haragudtam, mindenkire, akinek legalább egy kislábasnyi családja volt,
lakás, valami átlagos élettel, menni a melóba, este meccs, film, dugni az asszonyt, hétvégén kicsi pláza, kicsi természet, kicsi
természetfilmet megnézni a plázában, kettõ az egyben tu in van. Mondom, kicsit haragudtam mindenkire elõször. Gyakran
voltam úgy vele, hogy majd egyszer kihúzom a hidat a konnektorból, azt leshetnek majd a sötétben, kereshetik majd
mûholdakkal, hogy hol a híd, a több ezer rozsdatonna szegecs és tériszony.
A hídmesteri irodámban van ilyen kisrezsóm, szobai, a régi iparcikkboltban lehetett venni. A két lapja olyan, mint a mai
diszkósoknak a lemezjátszó, egyszer, mivel úgy sem látja senki, kipróbáltam ezt, hogy is mondjam: úgy tettem, mintha én
lennék a lemezlovas, csühölködtem a két fõzõlappal, adtam rá a hangerõt, buffogtattam hozzá a számmal, aztán tíz perc
múlva stílt váltottam, jöttek a lakossági zenék, lakodalmas blokk, sárgul már a traktorkémény és egyéb slágerek. Plusz a
dörgölõzõsek, szép lassú számok, hogy még egy dokkmunkásnak is elfacsarodik a szíve, bújna mindenhez, kötél, vasmacska,
árboc. Aztán mivel rugalmas vagyok, ha kultúráról van szó, hát elmentem a folyóparti diszkóba, mondom becsajozok, nem
sok lány látta a híd belsõ szerkezetét. Ez olyan, mint a tudományos embereknél, hogy belelátnak a világot mozgató belsõ
szerkezetbe (láss csodát). Szép volt a lány, mint egy bolgár uszály, ilyen lányokat régebben csak az iparcikkboltokban
lehetett látni. Nézted, ahogy rakja a csavarokat, sikálja a kazánajtót és máris beindult a nyálképzés, orális tavaszi árvíz.
(Azért régebben több fantázia volt az üzletnevekben, nem csak, hogy Ósen, meg Tecsó, fenét, Iparcikk, hová mész,
megyek rezsóért az Iparcikkbe, kávéfõzõbe tömítésért, ha má’ ott vagyok, hozok szöget, kapupántot, zsanért a lélekre,
mûszerolajjal, hogy könnyebben nyíljon). Szép lány volt. Rövid, de fürge volt a kapcsolatunk, mint egy rendõrségi
motorcsónak.
Nem hiszed el, de volt régen egy aranyhalam, amit úgy neveztem: Iparcikk (Ipike, Ipcsi). De egyszer kitettem levegõzni a
korlátra és belelevegõzött a vízbe, befõttesüvegestül (öt literes), mûhínárostul, konzerves dobozostul (ipari sólet volt benne
eredetileg, aztán abban lakott Iparcikk, hiába, nem budai hal volt az aranyos). Azóta nem megy ennek a városnak semmi,
szerintem az én kis Iparcikkem bosszúja volt ez onnét. Átokja. Ha már neki nem megy jól, ne menjen jól senkinek. Három
kívánság, tehát három lehetõség helyett teleköpte, telepofázta, telekopoltyúzta a várost szitkokkal. Mert tudott beszélni is
ám, úgy tartotta a száját, mint valami bariton az operában, vagy hol vannak ilyen két lábon járó ováltokás hangszórók (egy
Dezdemóna hány decibel?). Miután bebucskázott az Iparcikk a folyóba tokkal vonóval, jóval kevesebbek a napjaim. Ha
telihold van és a városon végigfolyik az a kék fény, felnézek az ég torkába, fel a manduláig, addig a rücskös, ásító, tátogó
telipofáig, mindig Iparcikk jut eszembe, ahogyan vidáman mondta a hosszú ókat a befõttesüvegben, mint aki két pofával
libeg az élet vizében.