hazaérkezzen

– Három éven keresztül tanár úr volt a második apánk. De néha többet jelentett, mint az elsõ. Keményen
bánt velünk, de éreztük, hogy szeret bennünket.
Amíg meghatódottságtól elszorult torokkal válasz-szavakat kerestem, felködlött elõttem egy szigorúan
jóságos, bíztató arc. Szólni akartam, aztán gyorsan észbe kaptam. Hiszen végzett növendékeim biztosan
elcsodálkoztak volna, ha kimondom az ajkamra toluló mondatot: Köszönöm neked, Pista bácsi!
ORA ET LABORA !
Szent Benedek reguláját évszázadokon keresztül sokan hangoztatták, egyesek napjainkban is hivalkodnak
vele. Valójában azonban kevesen akadtak, akik megáldattak a kettõs képességgel, hogy egyaránt érezzenek
hajlandóságot az imádság és a munka iránt. Mert milyen a gyarló ember? Ha elméje, lelke imára tárulkozik,
révületében ellankad vagy éppenséggel rest marad a karja. S akinek válla, dereka nap mint nap nehéz
robottól görnyed, annak ajka Isten nevét zsolozsma helyett gyakorta káromolva ejti ki.
Nyitott szemmel és füllel járva arra is gyorsan ráébredhetünk, hogy az igazi nagyok nem az ünnepeltek
között keresendõk. Hiszen õk – ellentétben a sikeremberekkel – nem kérkednek, nem merítkeznek meg
nap mint nap a hiúság hamis dicsfényében, nem tolong körülöttük vazallusok, rajongók serege. Éppen
ellenkezõleg! Jeltelenül elvegyülnek a közemberek nyüzsgõ hangyatömegében, végzik reájuk szabott
teendõiket, amíg egy napon – véletlenül vagy tudatosan – el nem tapossa õket a szeszélyes sors. Életükben
bíztatás, respektus helyett többnyire közöny vagy elmarasztalás a jutalmuk, s legfeljebb haláluk után fedezik
fel érdemeiket, hacsak azokat is el nem orozzák a kapzsi, lelkiismeretlen utódok.
A néhai vasasi római katolikus plébános, Horváth Dezsõ – vagy ahogyan mi, gyerekek szólítottuk:
Dezsõ bácsi – nem tartozott egyháza kiemelkedõ, kivételes képességû személyiségei közé. Egyszerû, józan,
hétköznapi szavakból építkezõ prédikációit csendes közönnyel hallgatta az ötvenes években jelentõsen
megcsappant, s a késõbbiek során is egyre fogyatkozó gyülekezete. Bezzeg ha távollétében somogyi
kollégája celebrálta a szentmisét, megteltek a máskor üresen kongó padsorok. Laci bácsi ugyanis – két
pohár bor elfogyasztása után – olyan cicerói hevülettel szónokolt, hogy a hallgatóság ötven éven felüli
nõtagjai közül senkinek nem maradt száraz a szeme. A férfiak pedig elismerõen bólogattak: „Ez igen, így
kell hirdetni az igét!” Pedig az Úr asztalánál feltálalt lelki táplálék mindkettõjüknél ugyanaz volt, csupán
utóbbi esetben díszesebbre, hivalkodóbbra sikeredett a teríték.
Amióta világ a világ, a hétköznapi embereket inkább a rendkívüli, a szenzáció vonzotta. A szomszéd falu
parókiája felé való kacsingatásra tehát könnyû lett volna magyarázatot találni. Dezsõ bácsira azonban kicsit
neheztelt is a falu népe. Õ ugyanis hivatását komolyan kívánta gyakorolni. Nem csupán az agyonkoptatott
mondás alapján tekintette önmagát hívei atyjának, hanem valós értelmében is vállalta a nem mindig hálás
atyaszerepet. Kemény szóval feddte meg a részegeseket, a garázdákat, az enyveskezûeket, a laza
erkölcsûeket. Márpedig faluhelyen – ahol mindenki mindenkirõl mindent tudott, legfeljebb az õsi tabukat
tisztelve nem beszélt róla – ugyancsak darázsfészekbe nyúlt, aki az emberek viselt dolgait szóvá merte
tenni, vagy uram, bocsá’, éppenséggel „betolakodott” a családok négy fal közé zárt, kemény konfliktusoktól,
nem ritkán tragédiáktól terhes, de a külvilág számára mintaszerûnek prezentált, képmutató világába.