hazaérkezzen

MÓRITZ MÁTYÁS
A jó keresztény
Most is, mint majdnem mindig, csak sóhajtozott a szegény ember, vagy ha már megunta a nagy jajgatást, rekedten énekelni
kezdte -csak úgy maga elé- a halálrászántak részeg toborzóit.
Nem maradt sok kedve sem tovább olvasni az éppen a keze ügyébe került könyvet, amibe olyan dolgokat olvasott, mint
például a következõ bekezdést:
Véleményem szerint (mármint a szerzõ véleménye szerint) egyeseknek a gazdagsághoz, míg másoknak a szegénységhez
van tehetségük. Hangsúlyozom: tehetségrõl van szó! Nos, ha valaki például a gazdagság talentumával jön világra,
de sorsa netán nyomorúságba taszítja, szenved, átkozza a világot, és mindenkit, aki többre vitte, mint õ, ellenségének
tekint. Ám ha az ember a szegénység tehetségével születik, szerencsétlen lesz, ha véletlenül gazdaggá válik, a
vagyonát el fogja herdálni, emiatt lelkifurdalása lesz, de egyébként is baklövést baklövés után fog elkövetni financiális
ügyeiben. Ám ha sínre kerül, vagyis a szegénység lesz osztályrésze, kitûnõen fogja érezni magát, nem kell a pénzzel
bajlódnia, a tolvajok sem foszthatják ki, függetlennek, szabadnak érezheti magát, bizonyos értelemben éppúgy,
mint a gazdag, hiszen gondtalanul élhet.
A szegény ember nem hibáztatta magát sanyarú sorsáért, inkább csak nyugtatgatta magát: nem lehet a szememre vetni,
hogy rossz keresztény lennék, hiszen minden húsvétkor meggyónok, böjtölök, és ha kevés is van belõlük, de a magam
módján még szeretem is a felebarátiamat, és ami kevés értékem van, azt még kérés nélkül is szívesen megosztom velük.
Sõt, amilyen naiv és emberszeretõ vagyok, még a legádázabb rosszakaróimat és ellenségeimet is a keblemre ölelném, -és
mégis, és mindezek ellenére és dacára, nem tudok megélni, éhen kell pusztulnom, elõbb mint utóbb.
Pedig tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy a kerek nagyvilágon nincs ember, aki annyira megérdemelné a jólétet, vagy
legalábbis a jobb létet, mint õ maga.
Bozótból bozótra vándorolt, vagy menekült szakadatlan, mint akirõl már az árnyéka is leszakadt, mint aki elõtt minden
jobb érzésû gazda bezárja az ajtaját.
-Fû és láp alatt, elfeledett erdõk éjféle alatt lakom, kezemben furkóvá rándul a virágos ág is, és éhes vagyok, sóhajaimtól
lebben a rengeteg. Úristen, segíts!
De a százszor és ezerszer megszólíttatott Úristen, mintha mi sem lenne természetesebb, a szegény ember beszédére nem
hogy a füle botját nem mozgatta, de még a kisujját sem.
Az ördög azonban gondolt egyet, és bár szívesen idõzött volna még birodalmában, mégis elment a szegény emberhez, egy
filantróp amerikai bankárnak öltözve, -hiszen nagy átváltozó mûvész hírében áll ugye, és a megjelenésre bizony adni kell.
-Hallod-e te szegény ember! Adok én neked egy milliót, s ha igazán jó keresztény módjára bánsz a pénzzel, egy esztendeig
még nálad is hagyom.
A szegény ember nem gondolkodott sokáig, -bár jó szokásához híven azért meghívatta magát egy fröccsre, mert bizony
kiszáradt a szája, a sok magában beszéléstõl, és az Istennel folytatott, egyoldalú rimánkodásban.
Belecsapott az ördög (ez alkalommal) sima és kövér kezébe, és ezzel az üzlet megköttetett.
Az ördög ott helyben kitöltötte a csekket, amit emberünk még aznap be is váltott, -bár nem ment könnyen, hiszen elõször
még a kiszemelt bank környékérõl is el akarták kergetni, de aztán a zárás elõtt pár perccel mégis bebocsátást nyert az
öreg.
A posta dolgozói nem kicsit meglepõdve vizslatták a csekket, és bizony el-elhúzták a szájukra, mikor kifizették a szegény
embert, aki köszönte szépen a kisasszonyok kedvességét, még meg is emelte a lyukas kalapját, majd huszárosan összecsapva
a két lábát, hátat fordított, mind a banknak, mind a sanyarú életnek.