hazaérkezzen

elújságoltam szüleimnek lehetõségemet. Apám elképedve meredt rám:
– Csak nem akarsz pap lenni?
Édesanyám – aki különben mélyen vallásos ember volt – szintén kétkedve ingatta fejét:
– Nem tudom, kisfiam, a mai világban szerencsés lenne-e ez a lépés. Rajtad kívül édesapád is kárát
látná...
Ne feledjük, az ötvenes évek második felében jártunk. Arról nagyon kevesen tudtak, hogy a szigorúságával
és igényességével neves angol kollégiumok rangján álló intézménybe akkor – de késõbb, a forradalmat
követõ idõben még inkább – párt- és állami vezetõink is elõszeretettel íratták be gyermekeiket. Számukra
nem volt tilos az egyházi intézetben való tanulás. S ki tudja, talán a patinás iskola éppen ennek köszönhette
fennmaradását. Azóta az emberek már saját kárukon tanulhatták meg: vannak, akik alkotják a törvényeket,
és akadnak mások, akik – ha nem akarnak hátrányos helyzetbe kerülni – kénytelenek betartani õket. A
magamfajták mindig az utóbbiak közé tartoztak.
Dezsõ bácsinak számos jó oldala mellett akadt egy elmarasztalható tulajdonsága is: nem volt erénye a
pontosság. Mise vagy litánia, keresztelõ vagy temetés mindig legalább tíz-tizenöt percnyi késéssel kezdõdött.
A rossz nyelvek arról pusmogtak, hogy a házasulandó felek már meg is unják egymást, mire õ belefog az
esketési ceremóniába. Utóbbiak számára – a válások csökkentése érdekében – talán hasznos volt a rendkívüli
„gondolkodási idõ”, de nekünk, ministránsoknak ugyancsak komoly gondot okozott a késve megkezdett
– és nyilván hasonló módon befejezett – reggeli misérõl idõben eljutni az iskolába. Régi vágású tanítóink –
nem kevesebbet, mint állásukat kockáztatva – még csak szemet hunytak a becsengetés után néhány perccel
lihegve tanterembe zuhanó gyerkõcök viselt dolgai felett, de az új szellemben képzett pedagógusokra ez
már nem volt jellemzõ. A késést még csak eltûrték volna, de az oka fõbenjáró véteknek számított. Ezért –
megelõzendõ a skandalumot – Dezsõ bácsi a misekönyv mellé, az oltárra helyezte zsebóráját, és amikor
„eljött az idõ”, jelentõségteljesen felénk biccentett. Mi azon nyomban otthagytunk csapot-papot, szertartást.
A sekrestyében leszórtuk magunkról a ministráns-öltözéket, táskánkat hónunk alá csapva loholtunk, hogy
a tanítás kezdetekor már társaink között, az iskolapadban ülhessünk.
Az egész históriát derûsen fogtuk fel (a mai tinik azt mondanák: „Tök jó buli volt!”), hiszen szüleink az
effajta késésekért kapott intõinket szó nélkül aláírták. Áldott lelkû édesanyám legfeljebb annyit mondott:
– Legközelebb azért jobban igyekezz, kisfiam!
Õ is tudta, hogy a templom és az iskola közötti távolságot még lélekszakadva sem lehet öt perc alatt
megtenni. S különösen tõlem nem várhatott el ilyen teljesítményt, hiszen – fizikális teljesítõképességembõl
adódóan – sem akkor sem késõbb nem veszélyeztettem a középtávfutók kemény munkával kiverekedett
rekordjait.
Közel féltucatnyi évtized távolából megítélve is számos érdekességgel, hasznos tapasztalattal járt a
plébános úr mellett eltöltött, hosszú oltárszolgálatom. Többek között neki köszönhetem, hogy késõbb
megismertem és megszerettem az ókori görög és római auktorokat. Egy alkalommal a pécsi, Ágoston téri
templom apátja celebrálta nálunk a vasárnapi nagymisét. Rutinszerûen kezdte a latin nyelvû lépcsõimát.
Minden bizonnyal megszokta már, hogy a ministránsgyerekek mindenféle rosszul betanult „tótusz-kápuszhókusz-pókusszal”
válaszolnak. Hibátlan feleleteim hallatán rám csodálkozott. A szertartás végén magához
intett. Kezét kobakomra téve megkérdezte:
– Hol tanultál te latinul, kisfiam?
– Itt a sekrestyében, a tisztelendõ bácsitól! – jelentettem ki öntudatosan. – Õ elmagyarázta, hogyan kell
ejteni a különleges, idegen szavakat.
Az általam megnevezett személy büszkén mosolygott, az apát úr pedig hitetlenkedve csóválta fejét:
– És te egyszeri hallásra mindent felfogtál?
– Hát elsõre talán nem, de amiben nem voltam biztos, azt újból megkérdeztem.
Mondatomon a két jó-barát nevetésre fakadt, majd a rangosabb – barackot nyomva a fejemre – így
folytatta:
– Igyekezz, fiacskám, mert belõled még akármi is lehet!
– Ha egyéb nem, hát betyár a Bakonyban! – kontrázott Dezsõ bácsi, aki tudta rólam, hogy a látszat