hazaérkezzen

ellenére nem most szállottam alá az angyalok seregébõl.
Mindenesetre késõbb megfogadtam az apát úr tanácsát. A pécsi Nagy Lajos Gimnáziumba kerülve a
választható nyelvek közül a latin mellett kötöttem ki. Igaz, a declinatiókkal és az accusativus cum infinitivoval
sosem tudtam igazán megbarátkozni, de megragadott az ókori történelem, és ma is szívesen olvasgatom –
természetesen fordításban – az antik szerzõk mûveit. Legjobban mégis az imponált, hogy hónapról-hónapra
többet értettem meg a liturgia szövegébõl, amelyre – legyen az ünnepi nagymise vagy temetés – jelenleg is
szinte szóról-szóra emlékszem. Aktív vallásgyakorlástól való elszakadásom egyik oka éppen az volt, hogy
a katolikus egyház – talán a politika által megtépázott népszerûségének javítása céljából – elrendelte a
szertartások anyanyelven történõ gyakorlását. Lehet, hogy e döntés elérte célját, de kétségkívül sok régi
hívõ számára okozott kiábrándulást. Akadtak, akik meggyõzõdésükért kénytelenek voltak feladni hivatásukat.
Így járt a szomszéd falu általam korábban említett plébánosa is, aki ragaszkodva a latin nyelvû
szertartásrendhez nem maradhatott meg eklézsiájában. Sebtében hozott döntésükkel tehát alapos öngólt
rúgtak az akkori egyházi törvényhozók.
Dezsõ bácsi barátságos, de szigorú ember volt, s mentes minden pátosztól, kenetteljességtõl. Hittanórákon
– ha szükségesnek tartotta – el-elcsattant egy-egy „atyai” pofon. Annyira viszont soha senki nem tudta
kihozni a sodrából, hogy akár a legcsekélyebb illetlen vagy otromba szóra, netán káromkodásra vetemedett
volna. Az effajta ballépést másoktól is nehezen viselte el. Egy alkalommal keményen ráförmedt a lovakat
meglehetõsen trágár módon nógató falusi gazdára:
– Ejnye, Jóska! Hát legalább ebbõl nem lehetne kihagyni a Jóistent?
A megszeppent atyafi kalapját levéve a fejét vakarta:
– De amikor úgy földühítettek ezek a csökönyös dögök! Az abrakot elvárják, de dógozni nem akarnak...
Mondja, Plébános úr, maga nem szokott káromkodni, ha nagyon megharagszik valamiért?
– Dehogyis nem! Szoktam, persze, hogy szoktam. Olyankor ökölbe szorítom a kezem, és azt mondom:
„A büdös petróleumát neki!” És máris elszáll a mérgem, meg nem is hazudok, mert a petróleum – ezt még
az óvodás gyermek is tudja – tényleg büdös.
A fuvaros mosolyogva ingatta fejét:
– Hát nekem ilyesmi sosem jutna eszembe... Bocsásson meg, plébános úr!
– A megbocsátás Isten dolga, én csak az õ alázatos szolgája vagyok. De jöjjön el vasárnap a templomba!
Ha meggyónt, én az Úr nevében feloldozom.
Az egyébként jó szándékú, szorgalmas parasztember, ki tehetsége révén a virágvasárnapi passió-játékban
is gyakran szerepet kapott, örömmel fogadta el a pap feléje nyújtott kezét:
– Ott leszek vasárnap... Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Néhány hétnyi szabadságára Dezsõ bácsi mindig nyáron tartott igényt. Óhaját a püspökségen is
respektálták. Tudták, a Balatonhoz utazik, testvére kis bungalójába. Mindig úgy idõzített, hogy üdülése
utolsó napjaira essék a tó tömeges átúszásának népünnepélye. Ez az esemény jelentette számára az évenkénti
nagy, fizikai megmérettetést. A mezõnybõl õ soha nem hiányozhatott. Rendelkezésére álló, viszonylag csekély
idejét heverészés, átlagemberekre jellemzõ lubickolás vagy semmittevés helyett fokozatosan növelt terheléssel,
kemény edzésekkel töltötte. A komoly erõpróbát évrõl-évre sikeresen teljesítette. Aztán egy napon váratlan
baleset érte. Valamelyik ismerõse építkezett, akit a betongerendák felrakása elõtt cserbenhagyott néhány
barátja. A nagyhangú ígérgetõk „elfelejtették”, hogy a sok embert igénylõ, nehéz, és laikusok számára
egyáltalán nem veszélytelen munkában a gazda az õ segítségükre is számít.
Amikor a plébános úr megtudta, milyen bajban van a leendõ háztulajdonos, ingujjra vetkõzve õ is beállt
a hórukkolók közé. Nem éppen hétköznapi erejének jó hasznát vették. Egy ideig rendjén is ment a dolog,
aztán véletlenül megcsúszott a síkos pallón, és nem tudott kiegyenesedni. Napokig-hetekig szenvedett, de
keményen tartotta magát, végezte munkáját, pedig sérült gerince még a miseruha felöltése közben is nagy
fájdalmat okozott. Végül kórházba került. Szívós szervezete egy idõ után úrrá lett a bajon, de a lumbágó
idõrõl-idõre visszatérõ, „hûséges” társául szegõdött. A Balaton átúszása szóba sem jöhetett többé.
Történetem fõhõse azon lelkipásztorok közé tartozott, akik soha nem tudtak megbékélni vagy kiegyezni
a háborút követõen országunkban lezajlott változásokkal. Az orosz befolyást a hitetlenséggel, a közigazgatás