hazaérkezzen

-Köszönöm jókívánságodat, öcsém, éppen most emlegetett a családom. Holnapra terveztük, hogy meglátogatunk és
átadjuk az otthonról küldött csomagot.
-Elõre is nagyon szépen köszönöm! – jelentette ki Tüske boldogan – hát akkor elnézést a zavarásért, majd a holnapi
viszontlátásra.
-Nem zavartál öcsém, sõt jól esett, hogy eszedbe jutottunk. A viszont látásra.
Pali nyugodtabb lélekkel bicegett visszafelé az udvaron keresztül, melyet a sûrû havazás hófehérbe öltöztetett.
Talpa alatt csikorgott a hóréteg, ahogy mély nyomokat préseltek léptei. Amikor beért a rendelõ folyosójára, az asszisztens
lépett vele szembe.
-Salut! – bökte oda Palinak és azzal indult volna útjára.
-Leszel szíves egy pillanatra? – szólította meg Tüske az asszisztens katonát – Szeretném, ha megtudnám a neved és kezét
nyújtotta feléje, hiszen a fejlapomról te tudod az enyémet. – fûzte hozzá mosolyogva Pali a bámuló asszisztensnek.
-Cristi Moraru. – bökte ki a nevét röviden és kezet fogott Palival.
-Hát akkor, ha ennyire haladtunk, engedd meg, Cristi, hogy kívánjak neked az ünnep alkalmából békés Karácsonyt.
A fiú arca hirtelen mimikát változtatott, aztán kissé elvörösödve csak annyit mondott:
-Köszönöm és viszont kívánom! – aztán kapta magát és kirohant az épületbõl.
Tüske mankójára támaszkodva nézett utána, aztán a fejét csóválva elindult a kórterembe. Nem bírta eleget forgatni
saját fejében, hogy mennyire különböznek emberek és mentalitások. Hirtelen visszatérõ mozgóképek elevenedtek meg
emlékezetében, ahogy két vállra fektették méltóságát a kanális sártengerében, aztán, ahogy remélte néha vakon a túlélést
édesanyja szavaiban bízva, a lélekcsonkított áldozatok szavai csengtek ismét a fülébe. Leült ágyába és összefont marokkal
imádkozott, aztán a vizuális emlékek elhamvasztott porát érezte markában, ahogy maga mögé szórja a kanális sötét vizébe.
Valamiféle erõ kerítette hatalmába és általa érezte zsenge biztonságát a szabadulás közelében, aztán hanyatt dõlt az ágyon,
megbocsátott a vétkezõknek.
Azon éjjel hatalmas hó esett, amely vakítóan csillogott másnap a felkelõ napsugárban. Látogatók zaja verte fel a
csendet, ahogy a bejárati ajtó, vasból készült lábtörlõjéhez csapkodták lábbelijüket a tapadó hó miatt. A Postelnicescu
család tette tiszteletét Tüske Palinál.
-Nahát, íme egy gipsz lábú ember! – kiáltott fel az ezredes, családjának mutogatva az ágyban heverõ Palit.
Erre mindnyájan nevetni kezdtek. Florentina asszony elõrelépett Dana lányával és elsõnek üdvözölték a gyógyuló
beteget. Postelnicescu a hátuk mögött lépkedett, s amikor odaért Tüskéhez, erõs kézfogással üdvözölte ál-öccsét.
-A csomagot ide teszem az ágyad mellé. – mondta Palinak.
-Tessenek helyet foglalni! – szólalt meg Pali, hellyel kínálva a vendégeket – különben mindenért hálás köszönet! – jelentette
ki a családnak, miközben felült az ágya szélére látogatóival szemben.
-Mi újság veled, fiam, a bokád hogy viselkedik? – kérdezte Florentina asszony.
-Köszönöm kérdését, elég jól, csak ha sétára erõltetem, akkor még feldagad. A doktor úr szigorú pihentetést javasolt az
eredményes gyógyuláshoz, amit titokban néha megszegek egy-egy rövid sétával.
-Hát akkor ne erõltesd, mert még mankóval találsz leszerelni. – jegyezte meg Dana kisasszony, aki érkezése óta le nem
vette szemét Tüskérõl.
Az ezredes tekintete valami titkos szomorúságot álcázott e pillanatban. Kissé megköszörülte torkát, aztán elkezdte
mondanivalóját:
-Sajnos a látogatás alkalmával egyben búcsút venni is jöttünk tõled, mivel vidéki rokonaink érkeztek és együtt fogjuk az új
évet köszönteni, aztán rögtön utána indulunk szülõvárosomba, Targovistere, ahol január 20.-ig szabadságon leszünk.
Röpke csend következett, amire Pali észbe kapott:
-Hát remélem, hogy addigra már én is a szülõvárosomban fogok tartózkodni. – jelentette ki boldogan a család elõtt.
-Reméljük a legjobbakat, fiam! – szólalt meg az ezredes Tüske vállát veregetve.
Florentina asszony elõrántotta zsebkendõjét és arcát törölgette. Pali, hogy mentse a helyzetet, szót kért a családtól:
-Nagyon köszönök mindent, amit tettek az érdekemben, és ha véletlenül figyelmetlenségbõl megbántottam volna valakit,
akkor elnézést kérek most, itt a család elõtt.
-Szó sincs róla, fiam! – vette át az ezredes a szót – Ami viszont a tetteket illeti, hát a szüleidnek tartozol csak köszönettel.
Aztán mintha összebeszéltek volna, egyszerre állt fel a család és röviden búcsút vettek Tüskétöl. Pali a kijárati
ajtóig kísérte õket, aztán megígérte, hogy legközelebb Marosvásárhelyrõl fog jelentkezni levélben.