hazaérkezzen

Hosszú ismeretségünk alatt késõbb sem mondta el, mikor, hogyan veszítette el fél szeme világát, s fél
karja miként lett részben béna. Szenvedései ellenére elutasított minden bosszút, gyûlölködést, csupán annak
a kollégájának nem tudott igazán megbocsátani, aki vádjaival hozzájárult kényszernyugdíjazásához.
Megrendítõ volt számunkra, hogy ellenlábasát az övéhez hasonló pedagógus-tulajdonságaiért tiszteltük,
szerettük. Lám, ilyen jellembeli torzulásokat okozhat az egyébként kiváló személyiségekben a politika!
Pontosan emlékszem osztályfõnökünk egykori szavaira:
– Mivel éppen akkor érem el a nyugdíjkorhatárt, amikor ti harmadikosok lesztek, kérvényezni fogom,
hogy egy évvel tovább taníthassak. Szeretnélek elvezetni benneteket az érettségiig.
Kívánsága nem teljesülhetett, mégsem panaszkodott, nem háborgott soha. S mi, az egykori szertelen
süvölvények dacosan és megátalkodottan továbbra is õt tekintettük osztályfõnökünknek. Évek, évtizedek
multán, érettségi találkozóinkon ott ült az asztalfõn, s ezt a jogát soha senki nem próbálta elvitatni.
Maturálásunk 25. évfordulója egybeesett az Alma Mater 300 éves jubileumával. A díszünnepség után
nekem jutott a tisztesség, hogy Pista bácsit rövid pihenõre hazautaztassam. A kocsiban sok mindenrõl
beszélgettünk. Szokatlanul derûsnek, mondhatni boldognak tûnt, amikor kijelentette:
– Mégsem éltem hiába ilyen sokáig. Amire vágytam, elértem: emberi és tanári mivoltomban rehabilitáltak.
Elismerték, hogy ami velem történt, igazságtalan volt. Láthattad-hallhattad, a Nagy Lajos Gimnázium még
élõ, egykori tanárainak doyenje lettem. Ezt a képzeletbeli katedrát már csak a halál ragadhatja el tõlem. És
itt vagytok ti is, az utolsó osztályom. A régebbiek ragaszkodása, tisztelete is jólesik, de ti akkor tartottatok
ki az „öreg obsitos” mellett, amikor mások örültek, hogy megszabadulhattak tõlem.
Este, a Misina étteremben szervírozott ünnepi vacsorán egykori osztálytársaim közül többen megjegyezték:
– Pista bátyánk valósággal megfiatalodott. Mi napról-napra idõsebbek leszünk, de rajta nem fog az idõ.
Tudtuk, hogy közel jár 90. születésnapjához, mégsem sejtettük, hogy ez lesz utolsó találkozásunk. Hogy
is gondolhattuk volna, hiszen így búcsúzott el tõlünk:
– Mulassatok jól, urak! Nekem már nem megy úgy az éjszakázás, mint régen. Viszontlátásra a
harmincadikon!
A Dunántúli Naplóból értesültem halálhírérõl. Több száz különbözõ korú tanítványa jött el tisztelegni az
ember elõtt, ki hosszú élete során mindenkor nyíltan, egyenesen nézhetett mások szemébe.
Szeretett utolsó osztályát – a sors fintoraként – mindössze hárman képviseltük: aki a legtöbb jó szándékú,
atyai pofont kapta tõle, akit állandóan kemény szavakkal ostorozott, hogy ingatag kamaszjellemét egyenessé
pallérozza, és én, akinek életem érzékeny fordulópontján visszaadta önbecsülésemet.
Mint megtudtuk, utolsó esztendejében nem csupán egykori katonai rangját nyerte vissza, hanem késõn
jött kárpótlásul ezredessé léptették elõ. Ennek megfelelõen katonai dísztemetést rendeztek számára: karddal
és csákóval dekorált koporsó, díszõrség, díszszázad, díszsortûz, díszmenet. Meg kell adni, mi magyarok
temetni elegánsan tudunk. De mikor fogjuk életükben megbecsülni az arra érdemes embereket?
Talán a véletlen játszadozott velünk, amikor harmincadik éves találkozónk elmaradt. A rendszerváltás
módosította az emberek életpályáját. Valószínûleg ezzel magyarázható, hogy a harmincötödikre kevesebben
jöttünk össze, mint korábban. Vacsora közben egyikünk-másikunk önkéntelenül is a bejáratra pillantott.
Vártuk, mikor tárul ki az ajtó, s lép be rajta Pista Bácsi, fekete szmokingjában, gomblyukában a télidõben
is elmaradhatatlan fehér szegfûvel. Mint mindig, szálegyenesen megáll az asztalfõn, végigpillant a tiszteletére
néhány másodpercig vigyázzba merevedett öregdiákokon. Katonásan összecsapja bokáját, s valamelyest
engedve tartásából, mosolyogva így szól:
– Szervusztok, urak! Foglaljatok helyet!
Amikor halottak napján felkeresem a pécsi köztemetõt, édesanyám (akit már nem köszönthetek „kezét
csókolom”-mal) és fiam nyugvóhelye után egy harmadik sír mellett is elidõzöm néhány percig. Megemelem
kalapom a kõbe vésett kilencven esztendõ tisztessége elõtt. A család fehér krizantém csokra mellé
odahelyezem az erdõ ékességeibõl – mohából, fenyõtobozokból, színes bogyókból – készült szerény
koszorúmat. Gondolatban felidézem találkozásaink, beszélgetéseink valamelyikét.
Évekkel ezelõtt, utolsó elõtti ballagó osztályomból az ünnepség utáni elköszönéskor egyik tanítványom
megjegyezte: