Isten minden embert elhívott

óra 40 perckor a Titanic 22,5 csomó sebességgel
száguldott a nyugodt, fekete tengeren. Ekkor a jobb
oldalán végigsúrolta egy hatalmas jéghegy, amely
30 méterre emelkedett ki a vízből. A 269 méter
hosszú hajótörzsön egy félelmetes, 91 méter hosszú
repedés keletkezett, és halálhajóvá változtatta a
Titanicot.
De ezt senki sem sejtette. Az utasok nagyobbrészt
kabinjaikban tartózkodtak. A D-fedélzeten levő
elsőosztályú étteremben még ott üldögélt a
személyzet néhány tagja. Miközben beszélgettek,
valahonnan a hajó mélyéből alig kivehető csikorgás
hallatszott fel hozzájuk. Nem volt túl erős vagy
hangos. Az addigi egyhangú utazást megtörve, a
zavarra utaló egyetlen jel az volt, hogy a másnapi
reggelihez kikészített evőeszközök halkan
megcsörrentek. Azok az utasok, akik felébredtek,
az ütközést számukra ismerős élményekkel
próbálták kapcsolatba hozni. Valaki ezt mondta:
„Furcsa… kikötünk!” Egy másik utas azt gondolta,
hogy egy nagy hullám ütközött a hajónak. Egy
asszony felébredt a csikorgó zajra, és úgy tűnt
neki, „mintha valaki végighúzta volna óriási ujját
a hajó oldalán.” Mrs. Astor, a fedélzeten utazó
leggazdagabb ember felesége azt gondolta, hogy
a konyhában történt valami baleset. Egyébként
nincs semmi, csak egy zaj, mely groteszknek tűnik
látszólagos ártalmatlanságában: egy karcolás,
mondják egyesek, egy horzsolás, mondják mások.
A dohányzószalonból néhányan kimentek a
szabadba. Még éppen idejében érkeztek, hogy
lássák, amint a jéghegy végigsúrolja a hajó oldalát.
A következő pillanatban már el is tűnt hátul a
sötétben. A pillanatnyi izgalom hamar alábbhagyott.
A legtöbb utas azonban aludt és semmit sem hallott.
A Titanic masszívnak és erősnek tűnt, mint mindig,
és túl hideg volt ahhoz, hogy kint maradjanak.
Folytatták tehát a kártyázást. Eddig az egész valódi
kéjutazás volt. Egy hajó az első útján, minden új és
tükörfényes. Általános bizakodás uralkodott, amit a
legdrasztikusabban egy utaskísérő fejezett ki, amikor
ezt mondta Mrs. Caldwellnek: „Még Isten sem tudná
elsüllyeszteni ezt a hajót”. Amit ő ilyen magabiztosan
fogalmazott meg, az sokak meggyőződése volt.
De már kimondatott a halálos ítélet. És Edward John
122
Smith kapitány nem a távírászokhoz sietett, hanem
John Jacob Astorhoz, hogy az összes többi utas
előtt értesítse a milliárdost. Ez az a perc, amikor
Astor a világhírűvé vált mondatot mondta: „Igen,
jeget rendeltem, de ez mégiscsak nevetséges!”
(I asked for ice indeed, but this is ridiculous!). Jó
két és fél óra alatt a hajó orra a vízbetörés miatt
süllyedni kezdett, míg a kiemelkedő hajófar roppant
súlya hirtelen ketté nem törte a hajót. Az elülső
rész levált, és elsőként elsüllyedt. Végül a hajófar
csaknem függőlegesen kiemelkedett a vízből, és
az is a jéghideg Atlanti-óceán 3821 méter mély
fenekére süllyedt. Az, hogy a Titanicon még két
perccel a teljes elsüllyedés előtt is égett az összes
fény, és részben még a víz alatt is tovább világított,
kísértetiesen megvilágítva a néma katasztrófát,
annak köszönhető, hogy a szénhordók, fűtők és
gépészek azt az utasítást kapták, hogy tartsák
működésben a gépeket az áramellátás biztosítására.
1522 ember veszítette életét, és csak 712 (az
utasok alig egyharmada) menekült meg. A kimentett
emberek osztályonkénti megoszlása jelentősen
eltérő (első osztály: 62%; másodosztály: 42,5%;
harmadosztály: 25,5%). Minden más elképzelhető
lett volna – kifogyhatott volna a pezsgő, a
harmadosztályon járvány törhetett volna ki, a
karmester elaludhatott volna –, de senki sem tartotta
lehetségesnek, hogy ez a pompás hajó az 1912.
április 14-éről 15-ére virradó éjszaka egy jégheggyel
való találkozást követően elsüllyed, és 1500 embert
ránt magával a halálba az északi Atlanti-óceán
jéghideg vizében.
E perc óta – a hatalmas hajó 1912. április 15-én
2 óra 20 perckor süllyedt a mélybe – a Titanic a
pusztulásba vivő önhittség szimbóluma.
73 évvel a katasztrófa után (1985-ben) rábukkantak
a roncsra, amely két részre tört, és egy London
nagyságú területen szóródott szét 3800 méter
mélységben. A roncsot Robert D. Ballard (víz alatti
geológus, Woods Hole Óceanográfiai Intézet,
Massachusetts) fedezte fel Új-Fundlandtól délre.
A Titanic, a tenger mélyén nyugodva, az érzelmek
generátoraként hat, amelyeknek aligha tud bárki is
ellenállni: több ezer könyvet írtak és három tucat