Isten minden embert elhívott

Isten által szeretett
Manapság is sok ember kérdez Isten, az ő jósága,
és a világban tapasztalható szenvedés viszonyáról.
Mit válaszolhatunk nekik? Vajon nem tapasztaltuk-e
újra és újra Isten jóságát, még jóval azelőtt, hogy
valamilyen szerencsétlenség ért? Vajon azok a
katonák, akik Sztálingrád borzalmait átélték, nem
éltek-e meg korábban sok jó napot? Hagyták-e, hogy
a jó dolgok elvezessék őket a megtéréshez? Hányan
tértek meg közülük a jó időkben? És hányan térnek
meg manapság a jó időkben? Az „elégedetteknek,
a jóllakottaknak, a szerencséseknek”, akiket
Beckmann megnevez, nem kellene-e seregestül
megtérniük Istenhez? Isten hívása mindnyájunkra
vonatkozik: „Szabaduljatok meg végre ettől az
elfajult nemzedéktől” (Csel 2,40). Az úgynevezett
„jóságos Istenről” való beszéd meglehetősen
elterjedt, mondhatnánk nagyon népszerű, de ugyanakkor
a személytelenségig homályos elképzelés
Istenről. Egy olyan istenkép, amelyben kedvesen
és felületesen „jóságos Istenről” beszélünk, minden
népszerűsége ellenére egyáltalán nem biblikus,
mivel nem veszi figyelembe Isten szívét és lényegét.
Ez az istenkép mindamellett nagyon is elterjedt,
és Borchert nagyon is valósághűen adta vissza az
emberekről tett megfigyeléseit. Sok ember úgy véli:
Isten egyedül azért van, hogy segítsen. Ha nem azt
teszi, amit elvárunk tőle, akkor a „jóságos Istent”
öregembernek tekintjük. Egyáltalán nem törődünk
vele.
A Biblia két dolgot állít Istenről: „Az Isten szeretet”
(1Jn 4,16), de ezt is: „Félelmetes dolog az élő Isten
kezébe esni” (Zsid 10,31). Ha Isten az Úr Jézus
által nem vált Atyánkká, akkor Bíránk lesz, és Isten
haragja rajtunk marad (Jn 3,36). Jézus nélkül senki
sem tud megállni haragja előtt. Az Istent jámbor
színben feltüntető „jóságos Isten” megnevezés
teljesen figyelmen kívül hagyja ezt a szempontot,
és semmitmondó istenhitet sugall, amelynek sem
megváltoztató, sem megmentő ereje nincs.
Ha azonban teljesen Isten felé fordulunk,
akkor szeretetének bizonyságai nem szűnnek
meg. Jeremiás könyvének 31,3 versében ezt
olvassuk: „Örök szeretettel szerettelek, azért
vontalak magamhoz hűségesen.” Hogyan lehet
a legnyilvánvalóbban bizonyítani a szeretetet?
Nos, olyan tettekkel, amelyeken felismerhető a
szeretet. Isten nem fogja veszni hagyni az egyetlen
teremtményt, akit saját képére teremtett. Hogy
milyen értékes számunkra valami, az arról ismerhető
fel, hogy mennyit vagyunk hajlandók fizetni érte. Így
van ez Istennél is: Hogy milyen értékes az ember
Isten számára, azt nyilvánvalóvá teszi az az ár, amit
értünk fizetett. Isten a Fiát áldozta értünk. Másképp
kifejezve: Jézus véghezvitte értünk a legnagyobb
tettet: Életét adta értünk. Ezért mondhatta:
„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha
valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Pál Isten
kiválasztottjainak és szeretteinek nevez minket (Kol
3,12). Jánosnál pedig megtaláljuk a gyermekség
szavát: „Lássátok, milyen nagy szeretetet tanúsított
irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek
minket, és azok is vagyunk” (1Jn 3,1).
141