Pandora's TeAm 1

179
Pandora’s TeAm
Shay szeme kikerekedett, amikor látta, hogy Ansel abbahagyja
a küzdelmet. Felállt, az arca elsápadt.
– Ó, nem...
Rábámultam.
– Mi van
Shay megrázta a fejét, a tekintete Anselre szegeződött:
– Fogalmam sincs róla, hogy ez lehetséges-e, de azt hiszem...
– Azt hiszed, mi kiválasztott... – Ansel remegve nézett fel
Shayre. – Tudod. Hát persze, hogy tudod. – Mosolya kifakult, a
helyébe üres, vereséggel teli kifejezés költözött.
– Miről beszéltek – suttogtam.
– Én... – Ansel most újra rám emelte tekintetét. Egy pillanatra
harag lobbant szürke szemében, tekintete élesen felcsillant, mint
egy villámokkal teli viharfelhő, de a fény csakhamar kialudt, és
helyét átvette a feneketlen köd, áthatolhatatlanul és
reménytelenül.
Monroe tett egy óvatos lépést felénk. Ansel nem reagált rá.
Maga elé bámult a semmibe. Monroe letérdelt mellé, és
összeráncolta a homlokát.
– Fáj valamije
– Nem tudom – válaszoltam, miközben le sem vettem a
szemem Anselről. – Öcsikém, kérlek, beszélj hozzám!
– Elvették. – Ansel suttogása annyira halk volt, hogy alig
hallottam.
– Mit vettek el – kérdeztem.
– Calla... – szólt Shay figyelmeztető hangon. – Talán hagynunk
kéne, hogy kipihenje magát. Hagyjuk békén kicsit.
– Engem – folytatta Ansel anélkül, hogy a szemembe nézett
volna. – Mindent. Vége van. Halott vagyok.
– Itt egy ujjal sem érhetnek hozzád – mondta Monroe szelíden.
– A nővérednek igaza van. Már nem vagy veszélyben.
– Nem számít – mondta Ansel.
A türelmem elillant:
– Mi a baj veled!