Pandora's TeAm 1

Pandora’s TeAm
Átvágtunk a szobán, az északi zárkák blokkja felé tartottunk.
Előttünk már homályosan feltűnt az emelvény, és az alvadt vér
szaga a frissel keveredve egyre erősebben érződött. Az agónia
csípős szagának rétegei mindent betöltve elárasztották a
tudatomat. Megbotlottam, és elfogott a rosszullét, ahogy
közeledtünk a faragott kövekhez. Úgy tűnt, az erőszak, melynek
ez a hely a tanúja volt, beleivódott a padlóba és a falakba.
Lehajtottam a fejemet, és legszívesebben befogtam volna a
fülemet is. Úgy tűnt, mintha hallanám az anyám sikoltását.
Connor megszorította a könyökömet, hogy megnyugtasson.
– Maradj itt – suttogta.
Bólintottam, és megpróbáltam nem odanézni a borzalmas
emelvényen lévő vérfoltokra.
Monroe kinyitotta a cella ajtaját. Félig belökte az ajtót, amikor
vibrálást láttam a szemem sarkából. Pont olyan volt, mint
korábban. Egy elsuhanó árny a sötétben.
– Várjunk – ragadtam meg Monroe karját.
– Mi a baj, Calla – kérdezte rám nézve.
A tekintetemmel azt a helyet kutattam, ahol a mozgást látni
véltem. És akkor megláttam.
Egy vízköpő.
Ezúttal már nem mozgott. Egyszerű szobornak látszott. Ott
gubbasztott a kőpárkányon, amely körülfutott a mennyezet alatt,
de a testem minden idegszála azt súgta, hogy nem csupán
szobor.
– Ethan! – rámutattam a szoborra, és suttogva mondtam: –
Lődd le. Most rögtön.
– Az egy szobor. – Gondterhelten nézett rám. – Pokolian
ijesztő, de nem pazarolhatom a nyilakat.
– Csak lődd le.
Egy pillanatra rám nézett, majd célba vette a követ. A nyíl
egyenesen repült. Ethan káromkodott, amikor a nyíl nem
csattant vissza a faragott szörnyetegről, hanem mélyen
262