1984/2. - Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

SZEMLE 181ket, a nyelvi műalkotásoknak azokat a sui generis legyeit, amelyek végsó sorona mükritika funkcióit, céljait és módszereit is meghatározzák. Az „új kritika" körébesorolható elméletek közötti eligazodásban fontos támpont, hogy a szerteágazótörekvéseknek van egy közös vonulata: magához a kritikához mindannyian azonosmódon viszonyulnak, alkotásnak tekintik. Eszményük a critique-creati o n, amelynek a nyitott jelentésű szöveg a kiindulópontja. Lényegében tehát újolvasási módszer kidolgozására törekszenek, amelyhez az elméleti alapot hol a marxistafilozófiában, hol az antropológiában, pszichológiában, illetőleg az egzisztencializmusheideggeri vagy sartre-i változatában vélik fölfedezni. Ebben a másodikvilágháború után kibontakozó kritikai iskolában az 1966-os évtől kezdve két főirányzat eluralkodása hozott olyan fordulatot, hogy „legújabb új kritikáról", azaz„nouvelle nouvelle critique"-röl beszélhetünk. Az egyik az egzisztencialista szemléletűhermeneutika, a másik az antropológiai párhuzamokat kereső mükritika. Ezena két áramlaton belül is azonban különbségek vannak a pszichoanalitikus, tematikus,szociológiai vagy strukturalista beállítottságból adódóan. A ia$i-i egyetemkutatócsoportja nem kisebb feladatra vállalkozott, mint arra, hogy a narrációelméletek,retorikák, stilisztikák és poétikák útvesztőjében haladva kiemelje és értékeljeazokat az eredményeket, amelyekkel századunk eme jelentős irodalomtudományiiskolája hozzájárult ahhoz, hogy a müvei való kritikai találkozás során rekonstruálnitudjuk az alkotó „laboratóriumát", s hogy helyesen értelmezzük a művönkívüli tényezők szövegjelentést alakító szerepét. Szemléjüknek a főbb elméletírókravaló összpontosítás a strukturáló elve.Lucien Goldmann munkásságáról szólva mindenekelőtt azt tartják fontosnak,hogy genetikus strukturalizmusa tulajdonképpen olyan irodalomszociológia, amelya műből indul ki. Az alkotás önállónak] elismert világából azokat az összetevőketemeli ki, amelyek az alkotó életkörülményeiben gyökerezve jelentenek szövegszintűesztétikai különöst. Goldmann vezeti be az irodalomtudományba a kollektívalany és kollektív alkotás fogalmát, amellyel a mű világa és az adott társadalmicsoportosulás mentális struktúrája közötti hasonlóság vizsgálható. Az elemzés elsőfázisában szerinte a mü belső struktúráját kell feltárni, a másodikban a külsőstruktúrákra való vonatkoztatást kell elvégezni. Marxista megalapozottságú munkamódszeréveleredményes regényszociológiát sikerült teremtenie. Jó bizonyság erreRacine világának a leírása, amelyben a szerző nagy szintetizáló készséggel szerezérvényt a freudi egyéni pszichologizmusból, a genetikus strukturalizmusból, valaminta viselkedés- és kommunikációelméletből kölcsönzött tételeknek.A kötet összeállítói Lucien Goldmann munkásságának az ismertetése után azokata kritikusokat mutatják be, akik a pszichoanalízis elméleti és módszerbeli követőinektekinthetők.A pszichokritika az irodalomtudomány és a lélekbúvárlat közötti hosszú párbeszéderedménye. Törtenete a szövegek tisztán orvosi szempontú elemzésétől Lacanszemiotikus pszichoanalízisén át Charles Mauron „személymitoszáig", Gaston Bachelardfenomenológiájáig, Georges Poulet tematikus kritikájáig, Jean Starobinskiés Jean Pierre Richárd ún. érzéki tematikájáig vezet.Alapvető gondolatuk, hogy az irodalmi szövegben a visszatérő képek, szavak,berögződések értékes nyomjelzések a pszichokritika számára, amely a szöveget szövetként,szövevényként (fissu) kezeli, és benne az immanens elemek mellett anon-immanenscket is megkülönbözteti. Ez a fajta mükritika az elemzésbe az olvasóvilágát is bevonja, úgy véli, hogy a mü genezisének, valamint a befogadás feltételeineka kutatásában magától értetődően bennefoglaltatik a műnek mind a szubjektív,mind pedig az objektív oldala.A felsorolt kritikusok elméleti rendszerében azonos kiindulópontnak számít aszöveg immanenciájának az elismerése. Ebben a vonatkozásban Charles Mauronösszpontosít a legkövetkezetesebben a mü nyelvi lényegére. Szerinte a szóra hárulaz a fő szerep, hogy az írói én két megnyilvánulását: a társadalmi és az alkotó énszféráját összekapcsolja. A mü struktúrájában mint felszíni képződményben a tudatalattistruktúrája, azaz a mélységi réteg sajátosságai teremtődnek újra. Ez a körülménybiztosítja egy adott pszichikumú író szövegeinek a koherenciáját.Gaston Bachelard a szövegek új típusú „mélységi olvasására" vállalkozik. Aszöveg álmodozásra serkenti öt, és feltételezi, hogy ez a lelkiállapot hasonló ahhoz,amely az alkotóban a mü létrehozásához vezetett. Hozzá hasonlóan GeorgesPoulet szerint is a kritikusnak azonosulnia kell az íróval. Ennek az azonosulásnak6 — Nyelv- éa Irodalomtudományi Kdzl«mény«k