1984/2. - Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

182SZEMLEkét fázisa van: objektív (író—mű) és szubjektív (író-kritikus). Poulet legsajátosabbelvárása az írói Cogito kritikusi elemzése. A Cogito önfelismerés, az író találkozásaa világmindenséggel és önmagával. A kritikusnak ezt a pillanatot kell megragadnia.A mü megismerését Jean Starobinski szintén empatikus olvasással kezdi,utána azt igyekszik kinyomozni, mi váltotta ki benne az emóciót. Ugyanígy járel Jean Pierre Richárd is. Hogy módszerükben mégis számtalan eltérés van, az avizsgálódás további fázisainak a kifejlesztésében mutatkozó különbségekből adódik.Érdekes a Mauron eljárása, aki egy-egy adott szó szövegeit „egymásra helyezi",hogy ezáltal megállapíthassa a visszatérő strukturális sajátosságokat. Ezta témák vizsgálata, majd az író „személymitoszának" a feltárása követi. Erreazért van szüksége, hogy körvonalazhassa a tudatalatti megnyilvánulásait és fejlődését.Megállapításai igazolásául adatait összehasonlítja az író életrajzával.Baehelard a képzelet, a képteremtő fantázia mechanizmusaira kíváncsi. Agondolkodásnak a képzelet az előmozdítója. Olyan tudatalatti rétegeket hoz mozgásba,amelyek kívül állanak a ráció ellenőrzésén. Szerinte a szellemi alkotóerőneknégy vektora van: a tüz, a víz, a levegő és a föld. Ez a megállapítás perszenem új keletű,már az antikok kiemelték ezeknek az elemeknek a világalkotó szerepét.Nos, szerzőnk abból a szempontból fordul hozzájuk, hogy megvizsgálja, milyenmértékben képadó tényezők, hiszen jelentkezésük sajátos átélések eredménye.Bennük szintetizálódik az ábrázolás és a kifejezés.Poulet tematikus elemzést végez, amelynek során feltárja az író világábantapasztalható hierarchiát, az írói gondolkodást, egyszóval az ún. „személyes történelmet".A kritikusnak ezt a kor szellemi áramlataival kell egybekapcsolnia. Atematikus elemzést a mü sajátos struktúrájának a kitapintásával köti egybe. Alegfontosabbnak a tér- és az időstruktúrát tartja. Megállapítása szerint az időesztétikai térré változhat, mint azt Proust életmüve is bizonyítja.J. P. Richárd és Starobinski az író „személymitológiáját" létrehozó képi-szenzoriálisasszociációkat mutatja ki. Az empatikus olvasás által biztosított „szeretőfüggőségtől" a „figyelmes függetlenségig" kíván eljutni.Az elmondottakból kitűnik, hogy az ismertetett szerzők intuitív hermeneutikájapszichoanalitikus fogantatású. Kétellyel tölthet el bennünket, hogy a nyelviszubsztancia és a tudatalattit felszínre hozó képzelet között annyira közvetlenkapcsolatot tételeznek fel. Mindkettő szimbolikus mechanizmusokon alapszik ugyan,de ezek különböző típusúak. A nyelv semmiképpen sem a tudatalatti közvetlenmegnyilvánulása.A pszichokritika e zsákutcájából a kiutat a nyelvészeti strukturalizmus irányábankeresték az új kritika egyes képviselői. Jean Rousset az irodalmi jelenséglényegét a forma és funkció kettősségében keresi. Az irodalom fejlődése tulajdonképpena formák fejlődése, amelyet a kritikus a funkciók változásaként fog fel.Szerinte a megismerés elsősorban befogadás, amely az irodalom fejlődése soránéppúgy változik, mint a formák. A kritika által követendő út a konkréttól azabsztrakt felé és onnan ismét a konkréthoz vezet.A „nouvelle nouvelle critique" egyik legismertebb egyénisége Roland Barthes.Szövegelméletében Jól nyomon követhető az eltolódás az intuitív pszichoanalitikuskritikától az objektivitásra, tudományosságra törekvő kritika felé. Strukturalizmusaaz írói „személymítosz", „belső táj" helyett a mü jelentésalkotó egységeireösszpontosít, rájuk épülő általánosabb érvényű szövegelemzési modell kidolgozásáratörekszik. Alapfogalmának, a beszéd- és írásmünek, azaz a dlscoursnak alingvisztikája nála a szöveg horizontális és vertikális olvasatából bomlik ki. A müún. intrinséque és extrinséque, más szóval immanens és nem-immanens jegyeineka feltérképezését szerinte a kritikusnak mint kutatónak és nem mint az író lelkivilágávalazonosuló olvasónak kell elvégeznie. A „szöttes"-nek tekintett szövegetelőször lexémákra tagolja, majd megállapítja a kódokat (ezek a mü jellegéből,valamint az alkotó külső, tehát társadalmi körülményeiből fakadnak). Ezt követia koordonálás művelete, azaz az egységek egybevetése, korrelációjuk megállapításaa végkövetkeztetések levonása céljából. Noha Barthes elméletének egyes pontjaivitathatók (például a lexémák megállapításának a kritériumai), eljárásának kétségtelenelőnye, hogy a mü olyan vonatkozásait is értékelni tudja, amelyekkel astrukturalista mükritlka egyáltalán nem vagy csak futólagosan foglalkozik. Ilyenaz irónia és az abszurditás kategóriája.