A lelki élet vizsgálatának eredményei

162
kor nyerünk kellő fogalmat, ha megtudjuk, hogy Bethe nem-
csak az emberi lélektanból eredő fogalmakat, hanem még az
érzékszervi működések neveit is elkobozta. Szerinte az állatok
nem éreznek, csupán ingereket vesznék fel (recipiálnak); nem
látnak, csak fényingert vesznek fel (fotorecepcio); nem hallanak,
hanem fonorecipiálnak; emlékezet helyett csak az ingerhatás
fennmaradásáról beszélhetünk és így tovább- Ezt nevezték „tár-
gyilagos műszótárnak” (objektive Nomenklatur). A „maga-
tartástan” pedig azt jelenti, hogy az állatoknak (szintúgy a
gyermekeknek) lelki életéről semmi bizonyosat nem tudhatunk,
ezért a tudomány csak belső életüknek külső megnyilvánulá-
saival, vagyis mozgásukkal, magatartásukkal foglalkozhatik.
Ez az agnosztikus ismeretelméleti álláspont nem vezethetett
másra, mint lélek nélküli lélektanra.
Csodálkoznunk kell azon, hogy az ilyen egyoldalú kutató-
irány még ma, négy évtized után, is fennáll. Ezt a tényállást
csakis a kutatók lélektani elemzése útján magyarázhatjuk meg.
Meginduláskor bizonyára szerepet játszott egyes kutatók hiú-
sága, akik mindenáron meg akarták magukat különböztetni az
állatok megfigyelésével foglalkozó laikusoktól; attól is féltek,
hogy maguk is beleesnek az állati magatartás emberszerű (antró-
pomorfisztikus) értemezésébe, s hogy ezt a hibát mindenkép el-
kerüljék, biztosítékul a szigorúan szabatos kifejezésmódot hasz-
nálták. Későbbi követőik pedig azért ragaszkodtak ehhez a
túlzó állásponthoz, mert ők sem akartak kevésbbé exakt kuta-
tók lenni, mint elődeik. A behaviorista mozgalom tulajdonképen
a 19. század természettudományi és műszaki haladásának, s a
korszak anyagelvi világszemléletének maradványa, mely ma
már egyáltalán nem korszerű. Elismerjük, hogy a behavioris-
ták – egyoldalú felfogásuk ellenére – értékes munkát is vé-
geztek. Ma már kezdik belátni tévedésüket. Thorndike tanítvá-
nya: Watson például már elismerte a szándékot (intenció),
Tolman pedig határozottan hirdeti a szándék (purpose) fontos-
ságát.
Mindezeket azért kellett előrebocsátanunk, mert e nélkül
alig érthetjük meg azt, hogy még a mai állatlélektani kutatók
nagyrésze is csak bátortalanul beszél ösztönről, vágyról, érze-
lemről, akarásról.