A lelki élet vizsgálatának eredményei

55
történetében ész és szív harcának nevezhetünk. Ez a harc örök-
emberinek mondható, és már az Ókorban is megvolt. Az antik
világ két legnagyobb filozófusa közül az egyik: Platon, a költői
sejtelmeket, fenkölt mithoszokat, az intuíciót és a jelképeket
vitte harcba az igazság megközelítésére. Neki köszönhetjük a
Symposion-ban a vágynak mindenesetre költői megszemélyesí-
tésbe burkolt elemzését és az érzelem értékmegismerő funkció-
jának világos kimondását. A másik: Aristoteles, ellenben a jó-
zan, tudományos gondolkodás embere volt. A legnagyobbak
azonban sohasem egyoldalúak. Platon megbecsülte az észt, Aris-
toteles pedig annyira elsőrendű fontosságot tulajdonított az ér-
zelemnek, hogy szerinte a szeretet mozgatja α világot. A közép-
korban Szent Ágoston képviseli a platonizmust, Aquinói Szent
Tamás pedig az arisztoteliamust.
Az újkori kultúra azt a jelentős változást hozta az embe-
riség életébe, hogy az egyéniségre és a valóság alanyi mozza-
natára nagyobb hangsúly esett, mint régen. Régebbi korokkal
szemben az emberiség ara újkorban mintegy öregebbé vált, ée
az öregedés tudatosodást jelent. Az ókori és még a középkori
ember is a világot tárgyi szemmel tekintette. A középkorban
kezdődött nagyobb mértékben a reflexió, az embereknek befelé,
a saját lelkük felé való fordulása. De az egyén a középkorban
nagy közösségeknek és egyénfeletti értékeknek volt alárendel-
ve. Az újkorban mindezek alól fokról-fokra felszabadult; de fi-
gyelme továbbra is a saját alanyisága felé fordult. A törekvés
tárgyi célja és eredményei helyett mindinkább az élmény köti
le érdeklődését. Descartes, Spinoza, Hobbes találó és rendszeres
fejtegetéseket szentelnek az érzelmeknek, mint „szenvedélyek-
nek” vagy „affektusoknak”, és utóbbi elnevezés az újabb francia
lélektanig tartotta magát a tudományban. Azonban érdekes,
hogy azok a gondolkodók, akik leghatározottabban a lélektani
intellektualizmus álláspontjának hódoltak, vagyis francia böl-
cselők a XVII. században, hogyan fáradoztak az érzelmeknek
rendszerűkbe való beiktatásán, tehát voltaképen az érzelmek
eltüntetésén. Vagy a testnek a lélekre való hatása gyanánt ma-
gyarázták az érzelmeket (aminek rendszerűk értelmében volta-
kép nem lehetne megtörténnie, tehát önmaguknak ellenmond-
tak), vagy pedig egyenesen beteges jelenségeknek minősítették.