1956. X. ÉVFOLYAM 4. SZÁM - Sopron

Gyóni Géza, a Soproni Napló, késıbb a Sopron új szerkesztıje, kit mint költıt akkor még csak kevesenismertek, teljesen olyan volt, amilyennek mi akkoriban a zsenit elképzeltük. Sötét, daliás férfi volt. „Arcképhelyett” címő versében ı maga írja: „Nem csetlem-botlom nyavalyásan, S a vállam sem költıi váll.”Ruházatában, szikrázó szemében, lobogó hajában, hangjában viharokat hordott. Annyi összesőrítettszellemi energia áradt belıle, hogy közelében villamos szikrák sistergését véltük hallani. Nagykarimájúfekete kalapot, lazán kötött fekete nyakkendıt és bársonygalléros 380fekete köpenyt hordott. Imre már vagyegy éve ugyanígy öltözködött.Ettıl kezdve Imre eltávolodott tılünk. Megtalálta azt a Napot, melynek rendszerébe bolygókéntbelesimulhatott. Diákvoltáról megfeledkezve teljesen átadta magát Gyóni Géza varázsának. Benjáminjáválett annak a körnek, melynek tagjai Nagy Lajos, a költı, Richly Rezsı az alkotás lázától sorvadó író,Mayer Géza, az aszkétafejő újságíró, aki olvasottságban még Imrével is felvette a versenyt, Ágoston Ernı,az induló festı, aki ceruzája hegyére tőzte a soproni Olympos isteneit, valódi és dilettáns újságírók,színészek és egyszerő szatelliták voltak.Imre napról-napra titokzatosabb lett. Reggelente elnyőtten, gyulladt szemmel ült be mögém a padpa ésdünnyögve homályos célzásokat tett hallatlan éjszakai élményekre, abszinthra és egyéb vadszínőgyönyörökre, majd hátam fedezékében lázasan dolgozni kezdett. Mert titokban már színházi kritikákat,könyvismertetéseket és karcolatokat írt a helyi lapoknak. Az osztály nevetett vagy bosszankodottpozırségén, csak én bíztam benne, bár aggódtam is érte.Lematuráltunk, de Imre nélkül. İ Ebergıcre ment számőzetésbe és készült a pótvizsgára, mert ısszelPesten be akart iratkozni az egyetemre rendkívüli hallgatónak, amíg a maturát is le nem tette.*İsszel már Pestrıl jöttek utánam, Lipcsébe, a lihegı, lázas levelek. Mámorosan kóválygott egyetem,színház, szerkesztıségek, nık, írók és piktorok között. A kiszáradt szivacs mohóságával szívta magábaPestnek minden édes és keserő nedvét. „Vagy öt színdarab-témám nyugtalanít… Csak nagyon frissek…Majd ha lehiggadok… Majd, majd… Még mindig a két sorok írója vagyok…” Délelıtt az egyetemre járt,délután a maturára készült, este a Magyar Gazda szerkesztıségében mezıgazdasági híreket gyúrt. Pestfenékig felkavarta ezt az egyet akaró, de a keresésben ezerfelé koválygó lelket. Térdreborult valódi ésképzelt szenvedései elıtt, mert a kíntól és szenvedéstıl várta a megváltást. Kavargó káosz volt, melypózokba burkolva szégyelte magát. Ha néha végigírt egy tizenkétsoros chansont (komolyabb nevet nemmert neki adni), akkor fuldoklott az örömtıl, de másnap már megvetéssel félredobta. Aki csak felületesenismerte, az megmosolyogta, ahogyan fáradhatatlanul le-leeregette lelke kerekes-kútjába a merítıvödröt ésmindig csak néhány cseppet tudott felhozni vele. Pedig az a bizonyos Nietzsche-i felhı volt, melybılbármely pillanatban kitörhetett a villám. Lázasan kereste a villámot kiváltó ellenpólust, sokszor már érezteis közeledtét, ám egy nagyszerő cím és pár felvillanó gondolat után a sugárzás pontokba szürkült. „Mármegint túl vagyok az evoékon és hallalikon” – írta. „Egetverı akarások és két sorokig való eljutások…!”Hívtam, jöjjön ki ı is világot látni. Jött is. Otthagyta a pesti örvényeket és beiratkozott Majna-Frankfurtbanaz újságírói iskolába. Ekkor már sejtette, hogy az ı végzete talán mégsem a vers és a regény, hanem azújságírás. A szellemi levegıváltozás eleinte jót is tett neki. A lassúbb sodrású németes életmódmegnyugtatta. Nappalait a Rotschild-könyvtárban töltötte, estéit az operában vagy a színházban. Megtanulttempózni a rendszertelen csapkodás helyett. „Némileg megváltoztam” – állapította meg. „Dolgozom: kétszíndarab, egy operalibretto, versek…” Torzók maradtak ezek is. Kissé megcsappant arccal, hosszú fürtjei100