1956. X. ÉVFOLYAM 4. SZÁM - Sopron

nélkül tért haza. Akkor készítette róla Bielitz Margit az itt közölt ceruzavázlatot.1913 ıszén a sors újabb megpróbáltatás elé állította. Bevonult katonának Bécsbe, a csász. és kir. 37-ikgyalogezredhez, hogy leszolgálja egyéves önkéntesi évét. Amikor egy vasárnapi kimenıje alkalmávalelıször találkoztunk, és látta szememben a csodálkozást szők bakanadrágján és pléhsasos csákóján,végignézett magán és megadással mondta: „Hát igen, de ne beszéljünk róla.” Megigazította orrán a cvikkertés bajonettje felett a könyvnyalábot, melyet most is cipelt. Sok baja volt emiatt, de ı sztoikusan tőrte afelettesek szarkazmusát és a büntetéseket az elmulasztott tisztelgések miatt. Talált a bakák között egy csehmuzsikust, azzal hegedültetett magának órákon át sőrő kaszárnyaáristoma idején. Nem akarta beismerni,hogy a katonaélet jó hatással volt rá. A fegyelem és a kaszárnyarend életében is valamiféle rendet teremtett.Amíg a század kiért a 381Schmelzre vagy a Praterba, volt ideje kihordani magában egy gondolatot, melyetaztán a kaszárnyaágyon csak le kellett írni.Gyanútlanul éltük az ısbéke utolsó nyarát. Vasárnaponként feljött hozzám, a szabad civilhez, zenéthallgatni. Utána a Ringen ültünk, a kávéházak teraszán, és amíg én beszámoltam az elmúlt hét kulturálisélményeirıl, addig ı szorgalmasan felugrált, hogy tisztelegjen az arra haladó tiszteknek.Akkoriban jelent meg elsı novellám. Amikor diadallal eléje tettem, Imre jólelkü gúnnyal fogadta a nagyeseményt és még szótlanabb lett. Bizonyára árulásnak vette, hogy én végigírtam valamit, amíg ı csak apontokig jutott.Aztán eljött az a sorsdöntı nap, amikor a bécsi utcákon végigszáguldottak a rikkancsok, és a másodikemeleti szoba csendjét is kettéhasította a vészkiáltás: „Extraausgabeee…! Háború Szerbiával…!Imre némán felcsatolta a derékszíjat és feltette a pléhsasos csákót. Én a sétapálca és a Girardi-kalap utánnyúltam. Rohantunk a felbolygatott bécsi néppel a hadügyminisztérium elé, melynek erkélyérıl valaki egyKlopstock-vers kongó komorságával kihirdette a háborús manifesztumot. „Kitört a szellem pestisjárványa”,szólt Imre, de dünnyögését elnyelte a Prinz Eugén-dal vérforraló dallama. Aztán Imre felszállt a csikorgóvillamosra, és amíg csak látott, búcsút intett Ibsen Peer Gyntjével, amelyet aznap kért tılem kölcsön.Dehogy sejtettük mi akkor, ott a Schwarzenberg-Platz sarkán, ahogy a távolodó villamos tizenhatesztendıre szakít szét bennünket. Imrét még aznap éjjel vitték Szerbiába, és is csomagoltam, hogy hazautazzak bevonulni. İt már az elsı harcokban kidöntötte a gránátnyomás, én pedig elindultam északnak, azorosz harctérre és tovább, egészen a Japán-tenger partjáig.Amikor hat év után ismét a Deák teret éreztem a talpam alatt és kezdett lehámlani rólam az ázsiaibénultság, hiába igyekeztem Imre nyomára akadni. Elesett, mondták. Belgrádban él, mondták mások.Voltak, akik Moszkvát emlegették. Apja közben meghalt, anyja elköltözött Sopronból, nem volt, akibizonyosat tudott volna róla.1930 tavaszán aztán a Neue Freie Presse egy nemzetközi rádióproblémákkal foglalkozó cikke alattszemembe szökött egy név: Emmerich Bolgár. Imre és a rádió! – sehogysem tudtam összeegyeztetni ahallgatag betőimádót a harsány, lármás ifjúkorát élı rádióval. De néhány hét múlva a Nyugatban, hasonlótémakörő cikk alatt ismét az ı nevét találtam. Mohácsi Jenı, aki akkoriban Madách Az embertragédiájának német fordításán dolgozott és ezzel kapcsolatban a bécsi rádió vezetıivel tárgyalt, adta megImre címét.Két hétre rá a bécsi Promenaden-Caféban meghatódva kutattuk egymás arcát. Az övé majdnem ugyanolyan101