1956. X. ÉVFOLYAM 4. SZÁM - Sopron

volt, mint régen, de elnehezült vonásait az agyonhajszoltak és szívbajosok ványadtsága árnyékolta. Akkorjött a szanatóriumból, ahol egy párizsi rádiókongresszus izgalmait pihente ki.– Mit írsz? – kérdeztem sután, hogy valahogy feloldjam elfogódottságunkat. Válasz helyett hátranyúlt azújságpolcra a Radiowelt legújabb számáért. „Ezt írom.” Megszagolta a még friss nyomást. „Látod, ez aszag fog tönkretenni… A friss betőnek a szaga… Ez a halálom, mert ez az életem… Minden szombatranegyven oldal friss bető… Minden héten cafatosabb idegek és akadozóbb szív…”– Mi vagy alapnál? – Fıszerkesztıhelyettes, vagyis utolsóbb az utolsó szedıinasnál, mert nekem nincs seéjjelem, se nappalom. Mert – igen – mert azt akarom, hogy a lap jó legyen… Jobb, mint a Radio-Wien, azosztrák rádió hivatalos lapja… És jobb is, mert nekünk több az elıfizetınk mert mi vagyunk az ellenzék, arádiószentimentalizmus ellen küzdı rádióforradalmárok..– És – az irodalom? – Értlek. Az – nincs. Azaz – van, de még nincs, mert a kezdı sor még nem regény és ajó cím még nem vers…A következı két évben sokszor ültünk együtt. Egy-egy ilyen beszélgetés, mondta, többet ér neki két hetipihenésnél. Újra végigültük a Ringen a kávéházakat, de most már nem Imre ugrott fel tisztelegni, mintvalamikor, 37-es korában, hanem neki köszöntek nagy tisztelettel. Híres nevek viselıi voltak köztük:Theodor Csokor, Felix Salten, René Fülöp-Miller. Mert idıközben az egykori soproni licistából Bécs egyiklegismertebb 382rádiókorifeusa lett. A Ravag hivatalos írói bíráló tollától féltek, a kívülrekedtek tılevárták, hogy megnyissa elıttük a rádió hullámait. Az örökös keresınek a sors hivatást adott. Úgy érezte,küldetést teljesít, amikor minden idejét, tudásának nagy távlatait és minden idegszálát ennek a fiatal,népeket összekötı hatalomnak a szolgálatába állítja. İ, aki embert soha meg nem bántott, mostkérlelhetetlenül, de mindig nobilisan vívta a harcot azért hogy az osztrák rádió méltó társává váljék a bécsizenekultúrának. És ezt joggal tehette, mert a soproni években magába habzsolt és késıbb a testi és lelkiszenvedésekben kinemesült átfogó mőveltsége csalhatatlan ízléssel és ítélıképességgel ruházta fel. Ha ma abécsi rádió mősora elismerten példamutató, akkor ebben Bolgár Imrének is része van.Egyike lett azoknak, akik külföldre szakadva, hazájuknak tiszteletet és megbecsülést szereznek, bár otthonalig vesznek tudomást róluk. Annál jobban ismerték Imrét odakint. Degeszre tömött zsebeiben, melyekbenegész irattárát magával cipelte, Thomas Manntól lefelé minden rendő és rangú író és mővész levelét meglehetett találni.Erıs érzelmi szálak főzték Magyarországhoz. Ha csak tehette, átrándult Pestre, ahol édesanyja élt.Szabadsága egy részét mindig a Balatonnál töltötte. Ide vonult vissza, ha jelentkezett a régi kísértı, ha akritikusból kikívánkozott a költı. Talán érezte, hogy már nincsen sok ideje, és még az utolsó órában megakarta írni azt a mővet, amely diákkora óta életért rimánkodott benne. De a kritikus erısebb volt ésirgalmatlanul elvetette, amit a költı írt.Egyszer, éjfél után, egy bécsi borpince mélyén elmondta, hogy mi történt „közben”:– A gránátnyomás után, mint rokkantat, a belgrádi haditudósító-központba vezényeltek… Hangulatos harcicikkeket irattak velem éveken át… Tudod te, mit jelent az, parancsszóra „hısi” novellákat írni?! Én, alegcivilebb civil?!… Késıbb sikerült egy pesti laphoz bekerülnöm kritikusnak… Itt ért a forradalom…Akkor már fiatal férj és néhány hetes apa voltam. A következı stáció persze Bécs volt… emigráció…nyomorgás, tengıdés különféle lapoknál… Elválás a színésznı-feleségtıl és a kisfiamtól… Amikor már aszélén voltam mindennek, akkor visszarántott a végzet és 1926-ban benyomott a Radiowelt102