Carol N. Fire (Fejős Éva) - Holtodiglan

– Szóval...? Ki vagyok én neked?
– Apa... – nyögte a lány. – Apuci...
– Iiiigen... okos kis Juliet, apuci okos kislánya – lágyult el a férfi hangja. –
Mosolyogj, Juliet! Mosolyogj apucira, és nyalogasd a cukrot!
Ki tudja, meddig folytatódott volna ez az egész, ha a beteg néni be nem jön a
szobába. Alig tudott járni, remegett keze-lába. Linda sajnálni kezdte őt. A néni
nyöszörgött, érthetetlenül magyarázott valamit a férfinak, aki csúnyákat mondott neki,
majd elment valahová és egy injekciós tűvel jött vissza. Furcsa módon a néni már
nagyon várta az injekciót, engedelmesen tartotta reszkető karját a férfi elé. Ezek szerint
mégis kórházban lennének? Csakhogy úgy tűnt Lindának, itt a férfi nem beteg, hanem
orvos. Furcsa, félelmetes orvos. Hol lehet most Ronny? A férfi, amikor látta, hogy
Linda meredt szemmel bámulja őt, szobájába küldte és rázárta az ajtót.
A férfi nagyon boldog volt, hogy rálelt Julietre. A kicsi baba egyelőre még nem
igazán ismerte őt fel, de már emlékezni látszott. Hiába, a vér szava...!
Visszanézte a délutáni felvételt. Juliet gyönyörű volt mézszőke hajával kicsi, piros
szájával, szabálytalan, fehér fogacskáival... A Ribancnak köszönhette, hogy rátalált.
Végre valami jót is tett az a dög.
Ami azt illeti, az utóbbi időben a Ribanc egyre sűrűbben kívánta az „utazást”. A
Ribanc perverz volt, ez nem kétséges, és feldobott állapotában vele, pont vele akart
szórakozni...! A férfi egy idő után rájött, hogy a belövés után be kell zárni a nőt,
bezárni vad képzelgéseivel, beteges álmaival-vágyaival egy üres szobába. Szívesen
túllőtte volna egyszer, hogy a másvilágra költözzön, hiszen csak nyűg volt a nyakán.
De nem tehette, hiszen ígéretet tett a nagyanyjának, az egykori örömlánynak, későbbi
madámnak... Az öregasszony maga volt a Gonosz: a túlvilágról is figyelte őt, s nézte,
nem bánik-e rosszul a Ribanccal. Nagyanyjának fontos volt ez a nő, mi több, szerelmes
volt belé. Viszonzatlanul persze, mert a Ribancot csak a férfiak érdekelték.
A férfi nem merte átküldeni a szemét dögöt a másvilágra, mert tartott tőle, hogy
nagyanyja újból életre kel és visszaköltözik hozzá, beköltözik a lelkébe, és figyelni fogja
őt, gonoszkodni fog vele éppúgy, mint amikor még kisgyerek volt...
A kuplerájban nőtt fel; sikolyok, lihegések, kiéhezett pacákok, kiégett kurvák között.
Nagyanyja kemény, katonás rendet tartott, s a kisfiút távol tartotta a kihívóan
öltözködő, tűsarkakon tipegő lányoktól. Nyolcéves lehetett, amikor megverte őt az
öregasszony. Azelőtt soha nem emelt kezet rá.
Akkor azonban, egy magányosan töltött délután érdekes érzést élt meg: felfedezte
saját testét, s egy ponton csiklandós-csodálatos élmény érte. Guvadt szemmel bámulta
újdonsült játékát, egész teste lúdbőrös volt, s torkából nyöszörgő hang tört fel – boldog
volt, boldogabb, mint valaha... És akkor belépett a szobába a nagyanyja. Pillanatig
döbbenten állt, szó nem hagyta el keskeny, összeszorított száját, de a tekintete... az
borzalmas volt. Az ajtó előtt trécselő örömlányok haladtak el, az öregasszony fürgén
kilépett hozzájuk és egyiküktől, a mindig ostorral, láncokkal mászkáló sötét bőrű,
ébenfekete hajú Gertytől elvette csörgő láncait.
– Most majd megtanulod! – süvöltötte, majd megpörgette kezében a láncot.