Carol N. Fire (Fejős Éva) - Holtodiglan

– Pedig izgi – vigyorgott rá a lány, rádudált az előtte hetvennel vánszorgó
autósra, majd kivágódott balra a dupla záróvonalon, visszacsapta hármasba a
sebességváltót, hosszú távú előzésbe kezdett a szembejövő forgalom legbelső
sávjában. Rémálom volt, mire visszatalált a saját sávjába.
– Hová sietünk? – kérdezte. Anisette megsimogatta a fiú combját, majd
megpihentette kezét az énekes térdén. Na, most már a kormányt sem fogja,
gondolta di Sun csüggedten.
– Nem tudom – nézett a szemébe ibolyakéken a lány, s épphogy
átcsusszant egy sárgán. – Azt mondtad, menjünk föl hozzád, nem?
– Na igen, de én nem erre lakom – informálta Axel.
– És ezt csak most mondod?
– Most – nyögte az énekes egy újabb érdekes előzés után. – Olyan
határozottan indultál el, hogy azt hittem, kitaláltál valami mást.
– Merre laksz?
– Pont az ellenkező irányban – mondta Axel, majd jeges rémület markolt a
szívébe. Anisette laza kanyarral megfordult a kétszer négysávos úton.
– Helyes kis autó – dicsérte a kocsiját boldogan, s helyeslést várt.
– Aha – dörmögte Axel. Csak kár, hogy nem páncélozott.
Valami csoda folytán épségben hazaértek.
– Itt laksz? – nézett körbe a lány.
– Itt – mondta cseppet bocsánatkérő hangsúllyal. Bekapcsolta a tévét,
megsimogatta Anisette szőke haját, belemormolta a fülébe, hogy rögtön
visszajön, majd eltávozott a mellékhelyiség irányába.
– Hol van Vicky? – kérdezte Anisette, amikor Axel visszatért. A srác úgy
érezte, haladéktalanul szüksége van egy whiskyre.
– Hát... fogalmam sincs. Elment valahová, de már itthon kéne lennie.
Mindegy, nincs még olyan késő – mondta lazán, de közben irtó dühös volt a
húgára. Hol a fenében lehet?
– Persze, még csak éjfél van – helyeselt a lány, s beletúrt Axel hajába.
– Aha – dörmögte, majd felfogta, mit mondott Anisette. Micsoda, már éjfél
van, és Vicky nincs itthon? Hát én megölöm, gondolta. – Várj egy picit –
húzódott el a lánytól, felállt, s dörgő léptekkel húga szobája felé vette az
irányt. Belökte az ajtót, felgyújtotta a villanyt és szemével az íróasztalt
pásztázta.
– Mi van?! – hallott egy vékonyka hangot valahonnan mélyről. –
Megmondanád, mi van? Kitört valami háború? Vagy megyünk Afrikába?
Netán elvetted feleségül Anisette-et?
– Cssss... – Axel a szája elé tette mutatóujját, úgy kérte húgát, hogy
hallgasson, majd gyorsan leoltotta a villanyt, és behúzta maga mögött az ajtót.
Anisette a rádióújság lapjaira firkálgatott éppen.
– Itthon van – közölte vele Axel. – Alszik, kétszáz méter mélyen.
– Látom – villant fel az ibolyakék szempár, s a lány Axel mögé nézett. –
Szia, Vicky!