Carol N. Fire (Fejős Éva) - Holtodiglan

– Volt idő, amikor érdekelt – mondta Axel. – Történetesen voltak ennél
rosszabb periódusaim is.
– Gondolom – mondta az elnök csendesen. – Viszont ma már ismert
énekes, és szállodája is van. Szép karrier.
– Aha – kortyolt bele a pezsgőbe Axel, s borzasztóan unta a társalgást.
– Sokat jelentett a film... a Holnap talán megöllek vagy mi a címe... – mondta
a férfi.
– ...szeretni foglak.
– Igen, igen. Na, én a dalra gondolok, a Zafír dalára. A lányaim is
állandóan a Hívlakot éneklik otthon. Nagyot lendített magukon.
– Erkölcsileg – szögezte le Axel, és körülnézett, ki menthetné meg ettől az
unalmas párbeszédtől.
– Hm... – köszörülte a torkát az elnök. – Az a néhány millió meg sem
kottyan, ugye?
– Micsoda? – dermedt rá Axel. – Miféle milliók?
– Hát ami a szerződésben áll. Véletlenül épp láttam.
– Ne mondja – csodálkozott rá Axel, majd hirtelen megkérdezte: – Nem
unja ezt a szarságot?
– Háát... – ingatta meg bizonytalanul a fejét a férfi.
– Na, akkor szerintem lépjünk le innen – javasolta az énekes. – Magánál
vannak az irodaházba való bejutáshoz szükséges mágneskártyák?
– Igen, de... – az elnök semmit nem értett, de Axel megragadta a karját. –
Nem értem... Hová megyünk?
– A Griff főhadiszállására – mondta Axel, s beindította kocsiját. – Látni
akarom azt a szerződést, amiről beszélt.
Az elnök kártyájával be tudtak menni Amanda May irodájába, s a férfi
hamarosan megszerezte a menedzser páncélszekrényének kombinációját is.
Bár nem tudta pontosan, mire megy ki a játék, sejteni kezdte, mi lehet a
háttérben.
Megtalálták a szerződést, amelyet Amanda kötött a film producereivel.
Ötmillióról szólt.
A szerződésen rajta állt Axel, Ronny, Michael, Nick és Roberto aláírása is.
Bevált módszerük volt, hogy előre kitöltöttek néhány formulát, hogy ne kelljen
az utolsó pillanatban összetoborozni őket.
– Ötmillió – füttyentett Axel, és röhöghetnékje támadt.
– Fejenként ötvenezret kaptunk. Azaz maradt Amandának több mint
négymilliója... Szép.
– Uramisten – lehelte az elnök, leroskadt egy székbe, s kezébe temette az
arcát. – Végünk van... Tönkretette a cégemet...
– Tőlünk viszont kapott ajándékba egy fotocellás házat. Na jó, a felét –
vigyorgott Axel.
– Uramisten – mondta megint az elnök, akinek ezzel pillanatnyilag ki is
merülhetett a szókincse. – Uramisten...