Carol N. Fire (Fejős Éva) - Holtodiglan

– Miért nézel ilyen furcsán? – kérdi Frederick.
– Één?! De az ég szerelmére, te bámulsz egyfolytában!
– Mert tetszel – jelenti ki higgadtan. – Bár kissé megváltozott a külsőd az
utolsó találkozásunk óta... az a gondolat gyötör, hogy vissza akarsz térni a
kifutóra.
– Nem mondhatod komolyan – felel neki a konyhába belépő Bryan. – Nézz
már rá, úgy fest, mint aki reflektorfénybe akar kerülni? Egész nap csak
kézfejeket rajzol, meg abajgatja a lengyel meg az orosz származású állatait...
– Kegyelmezz hitvány életemnek! – mutatok unokaöcsém felé, aki a lehető
leghülyébb nézését használja mindaddig, amíg a két néven nem nevezett
négylábú rá nem veti magát.
Boiko kifejezetten örül, hogy újból csámcsoghatja Bryan karját, de
Grzegorz figyelmét elsősorban az áldozat csészéjéből a padlóra ömlött kávé
köti le. Miután fellefetyeli a nedűt, ő is unokaöcsémre veti magát, kényelmesen
elhelyezkedik Bryan gyomrán, és elégedetten szemléli Boiko rámenősségét.
Az idillnek hamarvást véget vetek, a kutyák a hívó szóra engedelmesen
lekászálódnak langaléta rokonomról, és várják a jutalomfalatot.
– Nnna... ekkora ökörséget is ritkán hallottam, mint ez a támadásra ingerlő
vezényszó – fintorog Bryan, és felkászálódik a földről. – Még ilyet...
kegyelmezz hitvány életemnek...! – mondja lekicsinylően.
Lassan lenyugszanak a kedélyek. Elhatározom, hogy úgy teszek, mintha
egyedül lennék a lakásban, mert egyik férfi sem akar távozni, legalábbis a jelek
erre utalnak. Rajzolni kezdek. Már épp tizedszerre veszek elő új rajzlapot, de
az a kézfej csak nem sikerül olyanra, mint az eredetije. Hol nem elég finom,
hol nem elég férfias, hol nem olyan erotikus, mint amilyennek megálmodtam.
Elakadok, feladom.
Csöngetnek.
Idegen férfi vár bebocsátásra.
– Maga Anisette, ugye? – mosolyog, és besurran mellettem a lakásba.
Gondolkozni kezdek, vajon melyik számlát felejtettem el megint kifizetni:
gázt, villanyt, biztosítást? Persze az is lehet, hogy mindegyiket. – Neil
Farrington vagyok – mondja, még mindig mosolyogva, és várja a hatást.
– Valóban? – próbálok lelkesedni, de felmerül bennem a kérdés, miért
gondolja a pasas, hogy név szerint kell ismernem a díjbeszedőket.
– Valóban – helyesel. – És maga Anisette.
– Na igen. Van ám vezetéknevem is... – hencegek.
– Épp akartam kérdezni, hogy miért bizalmaskodik veled ez az illető –
emelkedik szólásra Frederick. – Ismered egyáltalán?
– Hogyne – bólintok. – Neil Farringtonnak hívják. Most mondta, miért nem
figyelsz?
Frederick dühösen mered hol a díjbeszedőre, hol rám. Bryan is
megérkezik, és rögtön kezet fog az ismeretlennel, aki hozzám fordul:
– Anisette, hallott már a Zafír együttesről?