Carol N. Fire (Fejős Éva) - Holtodiglan

– Nem – hagyom rá, mert valóban nem tartanám olyan humorosnak, ha
néhány évre zárdába kéne vonulnom, de a röhögést nem tudom abbahagyni.
Axel végszóra érkezik, immár színpadi szerelésben.
– Hagyd békén a hülyeségeiddel – mondja Nicknek. – Gondolom, szörnyű,
szex nélküli éveket lát a tenyeredben...
Bólintok, hogy stimmel.
– De tényleg – bizonygatja Nick.
– De tényleg hagyd békén – szólítja fel Axel, tán egy kicsit dühösebben a
kelleténél.
Kényelmetlenül érzem magam, mert jelenleg úgy tűnik a dolog, mintha azt
akarná fitogtatni az énekes, hogy hozzá tartozom. Ez pedig nem igaz, és a
közeljövőben sem fog valóra válni... Kinőttem már abból, hogy valakiért
rajongjak – az az igazság, hogy amikor abban a korban voltam, nem értem rá
„rajongani”, mert leginkább engem duruzsoltak körül az emberek.
– El tudom intézni egyedül is – világosítom fel csendesen Axelt. Talán még
egészen felnőtt nem vagyok, de már megtanultam, hogyan kezeljem az
embereket.
– Na igen, de csak egy életünk van, és azt a lehető legjobban kell leélnünk –
köpi az aranyat Nick.
– Ronny – mutat Axel a többiektől tisztes távolságban üldögélő szőke
srácra. Ronny ránk sem hederít, Vicky csontos kezét szorongatja, és némán
bámulja a vele szemközti falat. – Csak azért ilyen szótlan, mert súlyos gondjai
vannak – súgja az énekes. – Egyébként normális pasas, nagyon jó barát.
Ronny valóban úgy fest, mint aki súlyos terheket cipel, szeme alatt sötét
karikák húzódnak, vállát görnyedten tartja, és látszólag egyáltalán nem izgatja
az esti koncert. A srác megérzi, hogy nézem, és elfordul. Az a hülye érzésem
támad, mintha kilestem volna valakinek a titkát, így visszafordulok az
énekeshez. Axel éppen egy kis pohár whiskyt küld le a torkán ráérősen.
Amikor találkozik a pillantásunk, elmosolyodik és felém kínálja poharát.
– Kérsz? – óceánkék szeme ragyog, akár a szépen csiszolt gyémánt, barnára
sült arcát itt-ott férfias ráncok barázdálják, pofacsontja előreugrik, ami
meglehetősen markánssá teszi vonásait.
– Nem, kösz.
Felhörpinti maradék italát, és arra kér, hogy amikor majd a színpad
széléről nézzük őket, ügyeljek már szertelen húgocskájára.
– Jobb lenne, ha egy-két roaddal őriztetnéd őt – ajánlom, mert rosszul
vagyok a gondolattól, hogy egy őrült tizenévest kell istápolnom.
– Nem őriztethetem roadokkal, mert még tökön rúgja őket, vagy mit
tudom én – érvel Axel. – Ha bedühödik, mindenre képes...
– Biztos zaklatott gyerekkora volt – cukkolom. Di Sun komoran bólint:
– Tényleg az volt.
A zaklatott gyerekkorú most mindenesetre békésen álldogál a szótlan
Ronny mellett. Időnként Michaelre sandít, de semmi agresszivitás nincs a