Carol N. Fire (Fejős Éva) - Holtodiglan

– Hallani hallottam – vonom meg a vállam. – De kicsoda maga, talán
közvélemény-kutató? Mert akkor sajnálattal kell tudatnom magával, hogy
nem érdekel túlságosan a rockzene.
– Tényleg nem érdekli – ért egyet velem Frederick, akinek csak az a
szerencséje, hogy a pillantásom nem képes gyilkolni.
– Dehogynem érdekli! – makacskodik Bryan.
– Talán ha beljebb mehetnénk... – javasolja Farrington, és már a konyhában
is terem. – Szóval, feltételezem, ismeri Axel di Sunt és zenekarát... A Zafír
országunk egyik legnépszerűbb együttese, dallamos rockzenéjük mára már
tömegeket hódított meg – közli velem a tényeket hivatalos stílusban, mire
biztosítom:
– Oké, rájuk szavazok a következő választáson – a Farrington nevű pasas
meghökken. – Nagyon tetszett a beszéde, feltételezem, korteshadjáraton van...
– Óh! Nekem is van ám humorérzékem – újból mosolyog. – Akkor a
közepébe vágnék...
– Vágjon! – biztatom.
– ...tudom, hogy régóta nem vállal sem fotózást, sem filmezést, ám úgy
gondoltuk, itt az alkalom, hogy újból kamera elé álljon, legalább néhány
videoklip erejéig a Zafírral.
Határozott nemmel akarok felelni, de meglátom Frederick arckifejezését, és
már csak dacból sem utasítom el kerek perec az ajánlatot.
– Azt hittem, soha többé nem vállalsz fotózást – mondja szemrehányón
volt kedvesem. – Miért nem küldöd el ezt az alakot?
Farrington tovább mosolyog, bár láthatóan zavarja Frederick jelenléte.
Bryan – hogy mentse a helyzetet – bevág a mikroba egy csésze hideg kávét,
majd felszolgálja a menedzsernek.
– Hogy mondjak néhány konkrétumot is... a videoklipek egy részét
Afrikában forgatjuk az új lemezhez. Talán tudja, hogy nemrégiben az árva
afrikai gyerekek javára adott a zenekar egy nagy sikerű segélykoncertet... –
kortyol bele mosolyogva a kávéba, de derűs arca hamarvást elborul. – Ööö...
bocsánat... – mentegetőzik, majd elegáns mozdulattal benyúl a szájába és
kiemeli belőle a legyet. Úgy látom, a másikat még nem találta meg. A pasas
mosolyogni próbál, de inkább öklendezik, Bryan visítva röhög, és közben
mondogatja, hogy „mea maxima culpa”. Frederick széttárja a kezét, mint aki
nem tehet semmiről, én pedig remekül szórakozom.
Csöngetnek, de ez most senkit nem érdekel. Végül Farrington ajtót nyit.
Napbarnított, óceánkék szemű ember áll az ajtóban, farmerben és ujjatlan
trikóban. Azonnal megismerem; és éles eszemmel rögtön kikövetkeztetem,
hogy pár nappal ezelőtt a híres-neves Zafír énekesét biztosítottam arról a
konditeremben, hogy leginkább a majomketrec illik hozzá. Meglehetősen
kínosan érzem magam, de ezt persze nem mutathatom.
– Neil, gyere már, mert ebben a hőségben megro... – harapja el, amikor
észrevesz engem. Gúnyos mosolyt látok az arcán, de érdeklődve méreget.