Carol N. Fire (Fejős Éva) - Holtodiglan

Ekkor eleredtek a könnyeim. A vállán sirattam el önmagunkat. Éreztem a
testét, vele voltam, s mégis egyedül. Nagyon fájtam.
Később elvált.
De ez már semmin nem változtatott. Talán nem is értette, hogy nekem nem
a házasságkötés ténye fájt legjobban. Hanem az, hogy a lelkemet elhagyták.
Valami elmúlt bennem.
Bár együtt maradtunk, ezután mégis mindig távolról figyeltem a
kettősünket.
Régebben szárnyaltam volna a boldogságtól, ha rájövök, hogy Frederick
nem tudja elképzelni az életét nélkülem. De most már ez sem jelentett semmit.
– Egy cigit! – üvölti Bryan, s hunyorogva tekinget jobbra-balra. Pedig nem
cigi kellene neki, hanem egy detoxikáló állomás műszerei. Ugyanis részeg.
– Anisette, nem tudnál megdobni egy bagóval? – érdeklődik unokatesóm a
hamvadó parázs túloldaláról, tekintete a semmibe réved.
Axel véletlenül rálel Ronny cigarettásdobozára, s Bryan felé hajítja.
– Nesze. Szíjjad! Szerinted hol van Ronny? Meg a többiek?
– Alszanak – feleli Vicky, majd Paullal elsétál ő is a kunyhók felé. Kézen
fogva.
Ez a látvány a szorosan mögöttem üldögélő alakból izgatott fujtatást vált
ki. Még jobban befészkelem magam a karjába, s megkérdezem: – Most mi van?
Utána akarsz menni?
– Neeem... De mi a fenét akar tőle ez a srác? – hőbörög.
– Mégis... próbálj meg gondolkozni: mit akar egy férfi egy nőtől? És
fordítva?
– Nna... Vicky még nem nő. Kislány.
– Aha. Tizenhat éves. Kíváncsi lennék, például a zenekarod tagjai
megvetik-e koncertek után a tizenhat éves lányok rajongását...
– Ööö... tudod... izé... Vicky még gyerek. Mert vannak egészen szépen
fejlett lányok is, akik egyidősek vele... Na, már testileg értem... lelkileg nem.
– Aggódsz? – érdeklődöm, s a tarkómat a vállának támasztom.
– Kicsit – vallja be.
– Bízzál benne.
– Ja.
– Jó?
– Jó – feleli tömören, majd belesúg valamit a fülembe. Bár nem értem, amit
mond, mégis talpig elpirulok... Legyalogolunk a folyóhoz. Elemlámpával
világítjuk magunk előtt az utat, kéz a kézben bandukolunk. A folyóparton
várjuk meg a napfelkeltét. Semmi romantika. Bágyadtan üldögélünk a parton,
élvezzük, ahogy a hajnali nap lassan átmelegít bennünket.
– Mennünk kell – mondja Axel. – El kell érnünk a gépet.
– Jó, menjünk – értek egyet, majd hozzábújok. Rögtön le is ragad a
szemem. Az övé is.