Carol N. Fire (Fejős Éva) - Holtodiglan

– Férfi miatt mégsem tehette... legalábbis az szomorú lenne – veszem
védelmembe Ronnyt.
– Mindenki maga tudja, mi a megoldás a problémáira; Ronny azt hitte,
számára ez a jó. Bizonyos fokig jót is tett neki ez a hosszas világtól való
elzárkózás, mert hatalmas lendülettel és aktivitással kezdett dolgozni a
visszatérése után.
– Azóta nem volt ilyen mélypont az életében?
– Ronny belehalna, ha nem bánkódhatna mindig valami miatt. Azt hiszem,
egy európai író, Franz Kafka műveiben vállalja át az egész társadalom bűneit,
mintegy „bűntelen bűnösként”... Ronny is ilyen.
– Az ilyenek viszik előre a világot, nem?
– Nem – mondja meglepő határozottsággal, és csak úgy szórakozásképpen
megfogja a kezemet. – Az ilyenek életük során száztizenötször halnak meg.
Nem viszik előre a világot, mert ez az egész passzívan jelentkezik náluk...
– Most azért komoly baja van...
– Igen – sóhajtja. Látszik rajta, aggódik a gitárosért. – Tudod, az a baj, hogy
most nem akar meghalni, nem ordítozik, nem zokog, nem veri a fejét a falba...
most nagyon nagy csöndben van.
– Tudod, hogy úgy beszélsz róla, mintha sürgősen pszichiáterre lenne
szüksége?
– Nagyon jó srác. Csak elég labilis. Egy kicsit aggódom – mondja, az
arcához emeli a kezemet és futó csókot lehel rá. – Megyünk úszni?
A folyó éppen olyan sötét, mint tegnap volt, s most a dzsip fényszórója
sincsen bekapcsolva. A Hold fényesen ragyog, úgyhogy azért látjuk egymást,
de megint rossz érzés fog el, ahogy belecsobbanok a vízbe. Néhány métert
úszunk egymás mellett, Axel egyszer csak mögém kerül, szorosan megfogja a
derekamat, egyik lábával átkulcsolja a combomat. Hát, ennyit az úszásról.
Leállok a folyó fenekére és borzongok attól, ahogyan a srác csókolja a
nyakamat. Lassan szembefordít magával, könnyedén felemel, száját a
mellemhez érinti, testét átfonom a combommal, fejem hátrahajtom, és szinte
csak lebegek a vízben. Ha kinyitnám a szemem, talán megláthatnám a
tükörképünket az ezüstfehéren világító holdban. Érzem, ahogyan lassan,
csendesen odébb lebegtet bennünket a folyó sodrása – úgy fogad minket a
hűvös, sötét folyó magába, mintha hozzá tartoznánk. Már nem félek a sötét
mélytől, semmitől sem félek... Axel egyik kezét a tarkómra teszi, felemeli fejem
és mélyen a szemembe néz. Szörnyen türelmetlen vagyok, elégedett
nyöszörgéssel veszem tudomásul, hogy Axel végre szorosan az ölébe húz, és
lágyan mozgatni kezd az ágyékán.
– Jó...? – mély, nagyon-nagyon mély hangon kérdez.
– Jó... – biztosítom. Súlytalanságban még sosem szeretkeztem, hullámzik
körülöttünk a víz, őrülten szorítom Axel vállát és élvezem, ahogy ringat a
testén. Hirtelen térek magamhoz kábult-elvarázsolt gyönyörömből, tisztán