47.pdf

Megfogadtam a kiadóm, Arnesen tanácsát, és
csínján bántam a természetfeletti motívumokkal.
Kérését nem volt könnyű teljesítenem. Előbbutóbb
el kellett hogy érkezzen az a pillanat, amikor
már nem tudtam magamban tartani a felgyülemlett
gondolatokat. A 13. kötetben, a „Sátán lábnyomában”
már képtelen voltam gátat vetni a misztikus
elemek áradásának.
Történt velem még valami nagyon különös.
Olyan helyekről kezdtem írni, ahol még sosem
jártam. Az ott lakóktól aztán sorra kaptam az elismerő
leveleket, hogy olyan pontosan írtam le lakóhelyüket,
mintha ott éltem volna. Még az utcanevek,
az ott lakók nevei is egyeztek.
Erre már libabőrös lett a hátam.
Sol skånei útjának ábrázolásakor is ugyanez történt.
Miután elkészültem, elmentünk arra helyre.
Valóban a legapróbb részletekig egyezett a leírás.
Amikor könyvet írok, együtt élek a szereplőimmel.
Úgy tekintem őket, mintha élnének. A Jéghegyek
Népére ez különösen jellemző. Egy álló hétig
sírtam, amikor valamelyikük meghalt. Például Sol,
Tengel vagy Silje halálakor. Boldogságban úsztam,
amikor jól ment a soruk, és velük együtt szenvedtem
a megpróbáltatások idején.
Én is megbetegedtem, amikor Villemo beteg
lett. Amikor Mikael Lindet gyötörte a magány,
engem is gyötört. A kis Mattiasszal együtt szenvedtem
a kongsbergi bányákban.
Amikor Villemo és Dominic, vagy Benedikte és