47.pdf

Marcónak tulajdonképpen rengeteg tennivalója
akadt. Titokzatos utazásokat tett az egész földkerekségen.
Ennek ellenére amilyen gyakran csak
tudott, benézett a Hársfaligetbe. Tiili mindannyiszor
kivirult, ha Marco ellátogatott hozzá. Amint
meghallotta a hangját az előtérben, boldogság töltötte
el a szívét.
Gyakran tettek hosszú sétákat kint a határban.
Titkos beszélgetéseket folytattak. Nem udvarolt a
lánynak, nem akart rögtön az érzéseikről beszélni.
Tiilinek nagyon sok tanulnivalója akadt. Végtére is
hétszáz évet kellett bepótolnia. Marcónál jobb tanítómestere
nem is akadhatott volna.
Olykor sírástól kivörösödött szemmel tért haza a
lány ezekről a sétákról. Mali és André
együttéreztek vele. Hiszen olyan sok mindent elveszített,
amit nem fog tudni pótolni.
Egyik szokásos sétájuk során Tiili szótlanul lépkedett
a fiú mellett. Marco várt, amíg megjön a
lány kedve a beszélgetéshez.
– Idegennek érzem magam ebben a világban.
Nem találom a helyem – szólalt meg halkan Tiili.
– Majd idővel megszokod.
– Gondolod? Ijesztő ez a házrengeteg. És az a
sok ember. Mind olyan magabiztosak! Kedvesek
és barátságosak de… Csak itt kint a természetben
érzem magam biztonságban.
– Tudom – felelte Marco. – Olvastam nemzetségünk
krónikájában, hogy aki egyszer a Jéghegyek
Népének völgyében élt, mindig visszavágyódik.