Untitled

.Horváth Kornélia
ciója nyilvánvalóan az emlékező helyzet még erőteljesebb hangsúlyozása lehet:
a verskezdő intertextus a költeményt rögtön eltávolítja a referenciától (a
konkrét szerelmi élménytől), s helyette egy másik, szintén az emlékezés témájával
indító versszövegre utal vissza. Az intertextus kijelölő funkcióját indirekt
módon a versritmus is érvényre juttatja: a Petrarca-féle kezdés ugyanis eltér
a tercina jambusától, vagyis a vers rögtön egy anaklázissal, hangsúlyos szótaggal
indít. A versegész ritmusát éppen a vers kezdetén megtörő ritmikai elhajlás
az adott sor kiemelt szemantikai szerepét jelzi.
Az emlékezés aktusa megkettőzi a versbeli időt, vagyis azt a múltbeli eseményre,
illetve az emlékezés jelenére osztja fel. A két idősík közötti folytonos
mozgás a jelen és az imperfettóval vagy passato remotóval jelölt elmúlt váltakozó
kettőségében érhető tetten („Tornami a menté' -> „lo mirava coléi ch'...
aprissi" —> „Dimmi, tenero coré' —> „Che angoscia era la tud' -> „E mentre io
taccio, mentre io non contendo" —> „Che dicevi, o mio cor..!' —> „Deh quanto,
in veritá, vani siam nuif -> „Solo il mio corpiaceamf -> „E ilpiacer chepassö
cangia in veleno"-> „mi stimolava"-> „Al cielo... iogiurő'-> "Che voglia non
m 'entrö bassa nel petto" -> „ Vive quel foco ancor", „Spira nel pensier mio la bella
imago", „...m'appago"y 2.A gondolat múlt és jelen közötti oszcillálásának szintaktikai
alapja az időhatározói alárendelés („Tornami a mente il di che...", „Quel
pensier che nel di, che lusinghiero..."), amely egyben az egész kompozíciót is
a jelen pillanat keretébe fogja („Tornami a mente..."-„m'appagő'X
Nyilvánvaló, hogy e folyamat célja a múlt és a jelen közötti szakadás megszüntetése,
vagyis a múltbeli esemény és a jelenbeli állapot közötti összefüggés
megértése. Az emlékezés ezért nem más, mint önvizsgálat és kísérlet
az önmegértésre. Ez magyarázza, miért nincs a költeménynek valójában
„külső" tárgya, miért nincs a szeretett hölgy egy alkalommal sem megnevezve:
az emlékezés és gondolkodás nem kifelé, hanem befelé irányul, amint
azt a szem és a szív motívumának elemzése során feltártuk. A versben a lírai
én nem a külvilág egy képviselőjével, hanem saját magával folytat párbeszédet:
dialóguspartnere a szíve, amely mint a beszélő része, egyben annak
„másik én"-jét is képviseli a szövegben. Az én megkettőződésének elégikus
témája tehát a megszólítás, a perszonifikáció és a szinekdoché nyelvi
alakzatai révén realizálódik mind a versszöveg kompozíciójában, mind
intonációs struktúrájában.
Az én-nek önmagától való elkülönbözése explicit megfogalmazást nyer a
vers 79- sorában: „Deh come mai da me sí vario fui" ('Ó, hogyhogy ennyire
különböztem magamtól'). A mondatban az egyaránt első személyt jelölő me
és fui az én két különböző állapotára és státuszára vonatkozik: az utóbbi a
múltbeli én-re, akivel az esemény megtörtént, az előbbi a jelenbeli, az emlékező
én-re utal, aki ezt az eseményt és tulajdon akkori viselkedését reflektál-
110