Untitled

Maria Giuseppa_
tollán szokott megszületni: én alig olvastam valamit, jóformán csak arabul tanultam
életemben, ámde, ami azt illeti, egy-két ehhez hasonló mondatra rábukkantam.
Szóval, hogy visszatérjek az előbbiekhez, nem mindig közelítettem
én gonoszul Maria Giuseppához. Ám lényegében a módszerem mindig
ugyanaz volt, akár simogatni akartam, akár tréfából elpáholni. S aztán, ha véletlenségből
nyugodt voltam is, mindig összevesztünk. Én ugyanis nem vagyok
hívő, mert azt gondolom, hogy... no de a nézeteimről majd egy másik
alkalommal; elég az hozzá, hogy káromkodtam vagy eretnekségeket mondtam,
mire ő sajnálkozott és megpróbált megtéríteni engem. Maria Giuseppa
mindig dialektusban beszélt, alig pár szót értett olaszul: azt a keveset, amit
az esperes mondott a templomban. Elő is adta nekem, de képzeljék csak, hogyan:
ha azt mondta, tegyük föl, „műveljük az Úr szőlejét", egyes mássalhangzókat
nagyon viccesen megnyomott és keményebben ejtett. A szőlejét /-je például
különösen érdesen hangzott. Ezek a vitáink majdnem mindig akkor zajlottak,
amikor én ettem, közben sokszor prédikáltam, elmeséltem neki Krisztus
szenvedését vagy valamelyik szent életét, s amikor úgy láttam, hogy a Mi
Urunk szenvedéseinek hallatán már-már elragadtatott meghatottsággal néz
rám, egyszerre fölemeltem a poharat és elkiáltottam magam: - Belzebub
egészségére! - vagy valami ehhez hasonló istentelenséget rikkantottam, s azzal
kihörpintettem. Borzasztóan élveztem a látványt, ahogy arckifejezése hirtelen
megváltozott. Bizony, uraim, mit mondjak önöknek? Nem vagyok én ördögfajzat;
hiszen, ha úgy láttam, hogy nagyon nekikeseredett, minden elképzelhető
módon és még inkább igyekeztem megvigasztalni.Az imént azt mondtam,
hogy amikor fejéhez vágtam a tányért, csak gyávaságból simogattam meg
utána; de ez nem igaz. Tényleg sajnáltam, ha szenvedett. S nem volt nehéz
megvigasztalnom, mert nagyon könnyen váltott sírásból nevetésbe és fordítva:
egy szójáték is elég volt ahhoz, hogy megnevettessem, ha mégoly vaskos
is, amilyeneket én tudok.
Azonban miközben ettem, sokszor leültettem magam elé, a kis asztalhoz, és
megparancsoltam neki, hogy meséljen. Hogy miről, magam sem tudtam; de
rettentően felbosszantott, ha nem mondott semmit. S ez gyakorta megesett,
különösen miután Maria Giuseppa látta, hogy bármit mond is, nekem semmi
sincs ínyemre. Ám olykor hagytam, hadd beszéljen, ilyenkor elmondott mindent
a péknéről, elsorolta, hogy ki halt meg, és hosszasan beszélt a boltosokról,
arról, hogy miként vásárolt náluk, mondjuk, egy fél kiló makarónit vagy
egy kiló rizst. Rájöttem, hogy egytől egyig mind bolondnak tartják, és becsapják
a boltban, s ezt meg is mondtam neki. Erre sírva fakadt meg kiabálni kezdett,
hogy ő ugyan soha meg nem lopott engem és egész nap rám dolgozik;
s azzal kiment a konyhába és ott sírt tovább, amilyen halkan csak tudott. Ezzel
először fölbosszantott, de aztán utánamentem, megráztam a vállát és, te-
51