Untitled

.Hoffmann Béla
magából fakadó fájdalomé. Ez utóbbi jellegzetessége, hogy benne az idő
teljes negativitásként mutatkozik meg, még ha első pillanatra esetleg úgy
tetszik is, hogy e fájdalom kizárólagosan a jelennel áll kapcsolatban. A költői
praxisban kiderül, hogy az az öröm, amelyről a lírai én - leírással teremtve
képet - szól a versekben, egyfelől az illúziókban, a várakozásban melengetett
öröm, melyet a várakozás alanya a képzeletéből merít, míg másfelől
ez az egykori örömérzet leleplezetten ugyan, de az emlékezésben jóindulatú
elnézéssel ismétli meg magát: újra földobog a szív. Amott a boldogság
forrásának a képzelet helyett a jövőt, emitt pedig az emlékezés helyett a
múltat tekintik. A Szombat a faluban (II sabato del villaggid) ezt a kérdést
állítja elénk:
124
La donzelletta vien dalia campagna,
In sul calar del sole,
Col suo fascio dell'erba; e reca in mano
Un mazzolin di rose e di viole,
Onde, siccome suole,
Ornare ella si appresta
Dimani, al di di festa, il petto e il crine.
Siede con le vicine
Su la scala a filar la vecchierella,
Incontro la dove si perde il giorno;
E novellando vien del suo buon tempo,
Quando al di della festa ella si ornava,
Ed ancor sana e snella
Ch' ebbe compagni dell'etá piü bella.
Menyecske tér most vissza a mezőről,
a nap aranyba vonja,
szénacsomó a hátán és kezében
frissen szedett csokor, ibolya, rózsa,
hogy szokásnak adózva,
fürtjeit, keblét csinosítsa,
ahogy kívánja a másnapi ünnep.
Szomszédok települnek
a lépcsőre, és fonni kezd a néne.
Ott hanyatlik le a nap, vele szemközt.
És szóra fakad régi, jó időkről,
amikor még ép testtel és serényen
ő készült ünnepére,