Untitled

Az olvasói várakozások „elterelése" a Dekameronban_
méltóságteljes viselkedést tanúsít, amely nemes lelkületéről tesz bizonyságot,
s így tekintélyén nem esik csorba, amint arra példát egy másik uralkodónál
találunk. Ghismonda nyílt és bátor perorációja sem rettenti vissza a véres
bosszútól Tancrédit, a fejedelmet, ami népének rosszallását váltja ki. „Egyszerű"
fájdalommá ez csak azt követően tud átnemesülni (Salerno egész népének
általános gyásza közepette20), hogy a kegyetlen fejedelem - ha késve is - de
megbánja tettét. 21 „Uralkodása" alatt Filostrato természetesen arra törekszik,
hogy az adott nap királya a novella tragikus végkifejletét hiperbolizálva kommentálja:
Szívesen az életemet adnám feléért annak a gyönyörűségnek, melyet
Ghismonda élvezett Guiscardóval.. 22 A féltékeny apa által elkövetett gyalázatos
tett elítélését olyaténképpen enyhíti, hogy a morális konfliktus valódi
főszereplőire (Tancredi és Ghismunda) irányuló figyelmet arra az illetőre helyezi
át, aki ténylegesen e konfliktus okozója volt, ám résztvevőként - valamilyen
módon - mégis háttérbe szorul. Az olvasatok szellemiségét ezen a napon
nem a szándékok aurea medietas^ jellemzi, nem ez kerül privilegizált
helyzetbe, hanem sokkalta inkább bizonyos magatartásformáknak a szélsőségek
felé való kibillentése a cél. Ebben az esetben tehát az olvasói várakozások
határozottabb elterelésével találjuk magunkat szemben, mint ahogy azt az
előző napok történeteiben tapasztalhattuk. Ott ténylegesen jóval kevesebb
olyan mozzanatba botlunk, amelyekben a résztvevők és a helyzet kezdeti
megítélése fejtetőre állna (ebben a tekintetben paradigmatikusnak tetszik az
első novellájának zárlatába illesztett reflexió: benne Boccaccio a teológia és
morál kérdését viszonylagossá teszi, s ez az észrevétele majd időről-időre felbukkan
művének egyéb lapjain is). Vagyis a példázatos elbeszélésekben a lineáris
úton megszerezhető tanulsággal szemben a szerző megkísérli azt, hogy
alternatív lehetőségeket kínáljon fel egy elbeszélt életmodell értelmezéséhez,
miközben néhány meglepően új fogást is eszközöl. Az egyik ilyen novella,
amely már számos kritikus figyelmét felhívta magára, Lidia és Pirro története.
Kommentálására Panfilo már a nyitásban vállalkozik, s már-már előzetesen
meghatározza az erkölcsnek azt a területét, amelyről beszélni fog (Tiszteletre
méltó hölgyeim, nem hiszem, hogy volna bármely nehéz vagy kétséges dolog,
melynek véghezvitelére ne vállalkoznék az, ki forrón szeret. És ámbátor ez immár
több novellából megtetszett, mindazonáltal azt hiszem, hogy én még világosabban
megbizonyítom ama novellával, melyet elmondandó vagyok, s
melyben hallani fogtok egy hölgyről, kinek minden ő dolgában nem annyira
éles elméje, mint inkább a szerencse kedvezett; miért is senkinek nem tanácsolnám,
hogy vakmerőn annak nyomaiba lépjen, kiről beszélni szándékozom,
mivel a szerencse nem mindig kegyes, s a férfiak sem mind egyenlőképpen ily
vaksiak. 25). Az érvelés, amint arra Battaglia Ricci (2000:189) felhívja a figyelmet,
elég hatásos ahhoz, hogy kijátssza az olvasót, aki várakozásának megcsa-
77