Untitled

.Hoffmann Béla
rétől és a célzott hallgatóságtól, a műfajtól és az ahhoz kapcsolódó nyelviségtől,
nem beszélve az alaki szón esetlegesen átszüremkedő szerzői szótól,
vagyis a logikai értelemben is vett megértés igényétől, akkor bizony könnyen
lehetséges, hogy magunk is az igazi szép helyett csalóka szépségben gyönyörködünk,
s megértés helyett a szép félreértés Ulixes szőtte hálójában ocsúdunk
fel. 6 Magyarázatával Croce a poézist akarja felfedeztetni és élvezhetővé tenni,
de azt az utat, amely őt a költői intuícióhoz visszavezette, vagyis a jelenet nyelvi
világán át vezető utat, azt bizony nem tárja elénk, holott ő maga minden
megnyilatkozást a parole alá rendel. 7 Nem kétséges, hogy az Ulixes-monológ
Dante költői remekműve, ám e nagyszerűségnek, vagyis az esztétikai tökéletességnek
nem szükségképpen kell a figura „szépségével" is összekapcsolódnia.
A metafora és annak szépsége ugyanis megőrződik abban a tágabb szövegösszefüggésben
is, amely a hős beszédét megelőzi, s annak ellenére is,
hogy azt a narrátor „felidézésében" kapjuk. Vagyis Croce „poézise" megmarad,
de értelme, jelentése változik: az is, akárcsak Ulixes beszéde, idézőjelbe kerül,
feltételessé válik. Az Ulixes-beszéd értelmezését tehát már a hős megszólalása
előtt meg kell kezdeni: Vergiliusnak a görögöt illető ironikus mondata,
negatív ítélete - minthogy ő Dante vezetője és mestere, valamint Ulixes ellenpontjának,
a Dante által tisztelt Aeneasnak a teremtője - aligha lehet téves, s
Ulixes kelletlensége, nehézkessége a válaszadást illetően ezzel magyarázható.
Ezt a kelletlenséget, amely szinte a kijelentés síkján is adva van a crollarsi,
mormorare és affaticare igék jelentése révén, a narrátor Dante még saját szavának
hangzásában is érvényre juttatja a fosse, parlasse, disse igék használatával,
melyekben a sziszegő sz hangzásával a tűz sistergő égéshangján túl, s
annak a csábító nyelvnek a megelőlegezésével, amely a görög hős legjellemzőbb
tulajdonsága volt, Ulixes méltatlankodását is megidézi. Sőt, mi több,
Ulixes első szavai - túl az enjambement szerepén, amelyre majd visszatérek
- a sottrasse, presso, nominasse igékben a hangzás szintjén igazolják is a narrátori
beszéd pontosságát és megbízhatóságát.
Másodsorban arról van szó, hogy Croce a műfaj kérdését a poézis felől nézve
mellékesnek tekinti, vagyis hogy lírai szemléletének köszönhetően megmarad
az Ulixesi beszéd kijelentés-síkján, tematikai szintjén, s arra csakis mint
vallomásra, a lélek poézisére tekint. Mindebből következik az is, s az alábbiakra
majd konkrétabban is visszatérünk, hogy Croce interpretációjában még csak
fel sem tűnik a három Dante (a hős, a narrátor s a szövegben és általa létrejövő
szerző) elkülönítése, s érvelése egy mű előtti alkotóra, pontosabban alkotói
lelkületre vonatkozik. Nem vizsgálja meg a hős meggyőzésre irányuló
retorizált beszédmódját, azt, hogy mint ölti fel a monológ olyan szónoklatnak
a formáját, amely egy másikat, vagyis az egykori társakhoz intézet szónoklatot
foglalja magában, s amelynek az aktuális célja az, hogy Vergilius és Dante
26